A bőr szelektív színe

A fősodratú média nem tartotta lényegesnek megemlíteni, hogy Cannon Hinnant gyilkosa fekete.

Martin Luther Kingnek bő fél évszázada volt egy álma, de aligha ez: ma a vezető amerikai hírek vagy a bőrszínhez, vagy pedig az elszabadult erőszakhoz kapcsolódnak, sokszor pedig mindkettőhöz. A történelem igazságtalan: szelektív szűrőn keresztül rostálja meg a tényeket. Amikor májusban Derek Chauvin fehér rendőr – máig érthetetlen módon – Minneapolisban kitaposta a szuszt George Floyd fekete állampolgárból, fosztogatásokkal és zavargásokkal összekapcsolódó tiltakozáshullám söpört végig az Egyesült Államokon, eljutva Londonba, Párizsba, Berlinbe, sőt, nyomelemekben a budapesti amerikai nagykövetség elé is. Black Lives Matter (A fekete életek számítanak) – hirdeti a mozgalom és a korszellem, amelyet diktál. Floyd halálát fel lehetett fűzni arra, hogy a fehérek történelmileg elnyomják, a halálba, rabszolgaságba, rezervátumba és drogfüggőségbe kényszerítik a más bőrszínűeket. Nem is kellett ehhez időben sokat visszamenni, csak röpke ötszáz évet, Kolumbusz Kristófig, akit két dolog vezérelt: a jó széljárás, meg a rossz szándék. Legalábbis most azt állítják róla. A korszellem olyan erős, hogy ijedtében Joe Biden is választott maga mellé alelnökjelöltnek egy félig fekete, félig indiai nőt, nehogy ráfogják: régi vágású fehér fószer, aki nem érti az idők szavát.

A minap egy Darius Sessoms nevű idióta – szintén máig érthetetlen módon – lelőtt egy ötéves szomszéd kisfiút az észak-karoliniai Wilsonban. Az elkövető fekete, az áldozat, Cannon Hinnant fehér. Ebből nem lett nagy sztori, és amekkora lett is, az is csak azért, mert – mint amerikai jobboldaliak rájöttek és felháborodtak miatta – a fősodratú média egy része nem tartotta lényegesnek megemlíteni, hogy Sessoms fekete. Persze nem is lenne lényeges egy olyan világban, amely mindent egyenlő mércével, színvak módon mér. Abban a világban, amelyről Martin Luther King álmodott. De Minneapolisban lényegessé vált, hogy Chauvin, a Floyd nyakán térdeplő rendőr fehér volt, Wilsonban viszont nem lényeges, hogy a kis Cannon gyilkosa fekete. Ül az amerikai polgár a tévé előtt, és azt magyarázzák neki: George Floydot fehér ember ölte meg, Cannont meg egy lényegtelen színű kéz. Nem bolygatják ezt. Elvégre nem szerveznek tüntetést White Kids Matter (A fehér gyerekek számítanak) címmel az amerikai óvodások szülei. Nem döntik le dr. King szobrát csak azért, mert ő is fekete volt.

Naponta kilencven ember hal meg golyó által Amerikában. A legtöbb eset nem jut beljebb a lapszélnél: sokan öngyilkosok lesznek, másokkal a haragosaik végeznek. Könnyen előkerül a fegyver: egyszer egy bridzsező házaspár egyik tagja puffantotta le a másikat, a kártyaszakértő pedig megállapította, megállja a helyét a hirtelen felindulás, olyan csúnyán elszúrta az áldozat a licitet, ami pedig kulcseleme a bridzs­partinak. Ám az ilyesféle ügyekből nem lesz nagy sztori; az egyetemen úgy mondják, narratíva. A narratívát a politika és a média írja. Sok olyan nevet lehetne említeni, amelynek tulajdonosa nem mindig engedelmeskedik a buszvezető felszólításának – e cikk legalján is van egy –, de világhírűvé alighanem csak Rosa Parks lett az ilyesmivel. A fekete nő 1955-ben, Alabamában nem volt hajlandó átadni a helyét egy fehér utasnak, dacossága pedig lökést adott az amerikai polgárjogi mozgalomnak. Beleillett a narratívába, a (baloldali) korszellembe. Annyira, hogy Parks pedig nem is az első rakoncátlan fekete utas volt, ám politikai célra a legalkalmasabb.

Az életében nem túl dicsőséges Floyd, halálában a baloldal hősévé magasztosult. Sokan fognak rá emlékezni. Az ötéves Cannonra egy idő után csak a rokonai és a környékbeliek. Minden élet számít ugyan, de az ilyen narratívák kegyetlenül szelektívek.