– De hát itt nincsenek roamingdíjak, az európai uniós zónában vagy! Egyelőre! – valahogy így ripakodott rám a londoni reptéren angol barátom, miután érkezés után rögtön internetezési lehetőséget kezdtem keresni.
Eszemben sem volt megbántani az egyébként brexitellenes fiút, egész egyszerűen Nagy-Britannia és Európa egy ideje már külön fogalmak a fejemben. A brit barátok általában persze veszik a lapot, és az utóbbi években számtalan poén született közöttünk a szigetország és az unió viszonyáról.
Mára azonban érezhetően megváltozott a helyzet, még egy jelentéktelennek tűnő, mobilnethez kapcsolódó kérdés is dilemmák sorát eredményezi. Vajon meddig marad az uniós díjazás? Egyáltalán, meddig állhatunk be az útlevél-ellenőrzésnél az uniós sorba? – hangzottak a kérdéseik, amelyekre nemhogy válaszokat nem tudtam adni, de egyetlen viccre sem futotta.
Hamarosan ugyanis elmesélték, hogy szeretnék eladni a házukat, de a brexit okozta bizonytalan gazdasági helyzetben erre esélyük sincs. A 2016-os „mindig csak különcködtök” típusú incselkedéstől így jutottunk el 2019 márciusába, amikor is két héttel a brexit előtt véresen komolyan kell venni a helyzetet.
Cseppet sem biztató, hogy jelenleg a világ ötödik legfejlettebb gazdaságát és az unió harmadik legnépesebb országát egy olyan kormány vezeti, amelynek látszólag esélye sincs arra, hogy a károk minimalizálásával hagyja maga mögött az uniót. Theresa May miniszterelnöknek mindenesetre meg kell adni, hogy politikai szempontból sokáig elpusztíthatatlannak bizonyult: ha kellett, az utolsó pillanatban utazott Brüsszelbe Jean-Claude Junckerhez, a vele szembeni bizalmatlansági szavazást követően újdonsült erővel ült vissza a tárgyalóasztalokhoz vagy épp a vidéki Anglia gyáraiban, testhezállónak nem mondható helyszíneken kampányolt a brexitalkuja mellett.
Kedd este azonban változott a helyzet. May – aki eddig foggal-körömmel ragaszkodott a megállapodással történő kilépéshez és kizárta az újabb brexitnépszavazás lehetőségét – az újabb westminsteri vereséget követően már inkább tűnt kétségbeesettnek, és arról beszélt: ha a parlament végül hosszabbítást kér, tolmácsolni fogja az üzenetet Brüsszelnek, de ehhez tudnia kell, hogy mire is akarják használni a kilépésre szánt pluszidőt.
Akár szimbolikus is lehetne, hogy a betegeskedő kormányfőnek épp ekkor ment el a hangja: két héttel a brexit előtt egy egész kontinens számára vált nyilvánvalóvá, hogy még Londonban sem tudják, mi lesz az EU-tagságuk sorsa.
Mielőtt megsajnálnánk a briteket, érdemes azt is a számlájukra írni: a naponta változó kilépési forgatókönyvek közepette teljesen elfeledtetik, hogy a brexit márpedig az Európai Unió hibája. Képzeljük csak el, hogy „ideális” esetben, hetekkel a sorsdöntőnek beharangozott európai választások előtt mekkora pofon lenne egy Nagy-Britannia méretű tagállam uniós távozása.
Ehelyett az EU abban a végtelenül kényelmes helyzetben van, hogy elevickél a kaotikus brit belpolitika farvizén, és a „mi mindent megtettünk” mondattal nyugtázza az eseményeket. Donald Tusk tanácsi elnök tegnap például egy brit kislány hozzá írt levelét osztotta meg, majd megígérte neki, hogy az Európai Unió örökre a barátja marad.
Olcsó kampányfogás vagy sem, kitűnően szemlélteti, hogy valójában nem Brüsszelnek okoznak fejtörést a maratoni brexitszavazások. Úgy, ahogy az sem az uniós vezetőket kell hogy aggassza, hogy brit barátaim mikor tudják eladni a házukat.
Egyelőre.
