A múlt világa

Mindenkinek magának kell eldöntenie, mit tart előremutatónak, melyik modell áll közelebb a szívéhez. De Bécs, a régi, idealizált, tiszta és osztrák Bécs örökre elveszett. Budapest pedig ma is áll.

Traditional "Fiaker" horse carriages are parked in front of St. Stephen's cathedral waiting to pick up tourists for a sightseeing tour in Vienna, Austria, November 11, 2015. REUTERS/Heinz-Peter Bader - LR1EBBB0WXJ2Q Fotó: REUTERS

Ez a Bécs már nem az a Bécs, amit mi ismerünk, vagyis hisszük, hogy ismerünk. Mert az a Bécs réges-rég meghalt. Igen, ott vannak a régi, ikonikus épületek, a Stephansdom és a Hundertwasser-házak, de ma már nem járnak konflisok a Ringen, és nem rizsporos parókában andalognak a Hofburg környékén a császári ház udvaroncai. Mert a világ változik, folyamatosan, és ebből a változásból kiveszi minden ország és minden város a részét. Jó vagy rossz ez a változás? Majd idővel, történelmi távlatokban ki tudjuk jelenteni, előnyére vagy hátrányára változott-e valami. Jelenleg Bécs bizonyos területein sokkal dominánsabb a nem német nyelv az utcán, mint a német. A gyerekek egymással nem németül beszélnek, a szülők nem tudják, mi az az almás pite, a mákot pedig kizárólag az ópiummal tudják összefüggésbe hozni. Apróságok, de ezek az apróságok jelentik az élet velejét.

A folyamat teljesen logikusan működik, nem csoda, hogy Bécs olyan, amilyen. A császárváros ideája talán csak magyar szemmel tűnik ilyen stabilnak, a megmaradt monarchiaromantika hatásaként. Pedig Bécs a nyugat-európai Ausztria központja, a Keleti Birodalmat irányítják innen, amely magába próbálja olvasztani az a rengeteg embert, akik messzi földekről érkeztek ide szerencsét próbálni.

Hozták magukkal a családjukat, a konyhájukat, a tudásukat és a jellemüket, a viselkedéskultúrájukat, a bűneiket, a tévelygéseiket, az általuk még elfogadható útrövidítéseket. Ebből lett 2019 végén az a Bécs, amelyben a Stephansdom turistalátványossággá korcsosult, konkrét jelentés nélkül.

Ezt pedig csak úgy lehet megvalósítani, ha a helyi lakosság elfogadja. Ha neki nem hiányzik a szakralitás, ha az identitásának már nem része mindaz, amit képvisel ez a monumentális épület.

Ha viszont így történik, akkor kezdődik a sehová se tartó küzdelem azért, hogy Bécs meghatározza önmagát anélkül, hogy kimondaná, mit is képvisel. Minden szónak súlya van, minden értékválasztás egyúttal egy másik érték elutasításával jár. Ha Bécs mindent befogad, akkor nem lesz senki és semmi, hiszen az ott élő közel kétmillió embernek nem nyújt útmutatót, amihez igazodhatnak. A szélsőséges befogadás pontosan azt éri el, hogy mindenki idegenné válik, s csak küzdeni tud, hogy saját kis körében otthon lehessen. A családjában, a szomszédságában, a rokonaival. A város viszont már túl nagy ahhoz, hogy ezt az otthont mindenkinek megteremtse.

A császárváros és a királyné városa nem véletlenül rivalizált, és az se meglepő, hogy az első világháborút követő országszabdalás eredményeként két gigászi város jutott két relatíve kicsi országnak.

Magyarország lakossága más útra lépett akkor, mint Ausztriáé, végigszenvedte a XX. századot, s lett azzá, amit most látunk. A XXI. század elejére Bécs multikulturális központtá vált olyan emberekkel, akik pontosan ugyanúgy élhetnének Münchenben, Párizsban vagy Londonban is, mert gyökereik nem ebbe a földbe ereszkednek, hanem Szíriában, Afganisztánban, Irakban, Törökországban. Budapesten ugyanez szinte teljesen hiányzik, cserébe mindenki magyarul beszél és magyarul gondolkodik. Ez a nyugati, posztmodern trendek szerint alapvetően rossz, hiszen minél színesebb egy város összetétele, annál vibrálóbb és élvezetesebb kell hogy legyen.

De vajon tényleg így van, Bécs az iránymutató, akár Budapest számára is? Ezt is mindenkinek magának kell eldöntenie, mit tart előremutatónak, melyik modell áll közelebb a szívéhez. De Bécs, a régi, idealizált, tiszta és osztrák Bécs örökre elveszett. Budapest pedig ma is áll.