Egyetlen épület se omlik össze csak úgy, jelek nélkül. Az építőanyagok meggyengülése jelzi, hogy veszélyben van a ház, labilis a tető, omlik a vakolat. De azért még áll az épület, vagyis ha nagyon hunyorítunk, azt is gondolhatjuk, nincs semmi baj, legfeljebb nem nagyon nézünk körbe. Bárki kérdezi, a házzal nincs semmi tennivaló. Aztán mikor jön az összeomlás, a pusztulaton végigtekintve mondhatjuk, rossz volt a tervezés, a kivitelezés, hiszen semmi se jelezte előre a bajt, s amikor megroppantak a gerendák, már késő volt.
Jelenleg senki se mondhatja, hogy nincsenek ordító jelek arra nézve, hogy a történelem kereke fordult egyet. Nem állt le soha, folyamatosan őrölte az emberiséget, háborúk dúltak és nemzetek haltak ki, korszakos ideák születtek és üresedtek ki, s feltehetően mindig voltak olyan széplelkek, akik elhitték, nincs tovább, ez a mostani világ megváltoztathatatlan. De csikordult egyet a kerék, és lám, a stabilitás odalett, a korábbi nagyhatalom lehanyatlott, a ház összedőlt. Csak a jeleket nem vették komolyan az önmagukkal túlságosan is elégedett emberek. 

Mikor tökéletesen látható, hogy az eddigi nemzetközi kapcsolatrendszer működése nem tartható fenn, a hatalmak érdekei eltérőek és étvágyuk nyilvánvalóan kielégíthetetlen, szükség van arra, hogy valaki odacsapjon az asztalra. Az Európai Unió tagállamainak és első számú elefántcsonttornyának urai túlnyomórészt úgy ülnek recsegő-ropogó házaikban, hogy nem vesznek tudomást a világ változásáról, és büszkén nézegetik önmagukat a tükörben, az elit elitjének önteltségével. Bécs, Brüsszel, Párizs, Berlin vagy Koppenhága a világ virágoskertje, aprócska, szinte elhanyagolható gondokkal, vélik ők. 

A nagyvilág odakint már ezerszer túlhaladta ezeket a szamárságokat, gőzerővel dolgozik mindenki, a legkisebbektől az öregekig. Európa pedig négynapos munkahéttel és alapjövedelemmel próbál kiszállni a történelemből, feladva saját magát.
A Béketanácsban jelen levő országok jelenleg a dinamizmust képviselik, azok, amelyek látják és hallják a veszélyeket, és nem hajlandók eltakarni a szemüket, hanem felveszik a kesztyűt. Magától nem fog megoldódni a problémák sokasága. Elég abból, hogy mindig másokra várunk, és elfogadjuk a lassú, de biztos szétmorzsolódást. 

 Természetesen azok, akik a tükörben önmagukat nézik, azt mondják, aki jelzi a veszélyeket, az valójában felelőtlenül bomlasztja az egységet, vagyis igenis minden uniós tagállamnak kötelező ugyanúgy viselkednie. Mivel Magyarország tesz, és amióta Orbán Viktor a miniszterelnök, mindig is hajlandó volt tenni, egyértelmű, hogy nem csak az európai tömbön belül fogjuk keresni a megoldásokat. A Béketanács segítségével Magyarország nemzetközi mozgástere megnő, az első reakció lehetősége is közelebb kerül hozzánk, egyúttal lehetőségünk nyílik a történelem formálói közé kerülni. Ez pedig nem feltétlenül csak azoknak jár, akiknek nagy olajtartalékai és rengeteg nukleáris robbanófejük van, hanem annak is, aki ügyesen tud lavírozni a veszélyek világában, alaposan, stratégiai szemmel elemzi a saját helyzetét és nem veszíti szem elől az örök tézist: a haza minden előtt. Az okoskodás halála ugyanis a tett, amely nehéz tud lenni, de anélkül csak üres szócséplés marad minden, egészen az elkerülhetetlen tragikus végig.