A nagy kompromisszum

Megérkezett Merkel, aki a német szocdemekkel együtt a legnagyobbat bukta a választásokon, és beállt Timmermans mögé. És ezt elnevezték kompromisszumos megoldásnak.

Fotó: Olivier Hoslet

Az alaphír úgy szólt, hogy Angela Merkel „kompromisszumos megoldásként” Frans Timmermanst javasolja és támogatja az Európai Bizottság élére.

Az ilyen semmitmondó mondatok felett általában el szoktunk siklani, különösen a nyári forróságban, na de azért mégis álljunk meg egy pillanatra!

Voltak itt valami választások, EP-választások, amelyeket mégiscsak megnyert (hanyatlása ellenére) a néppárt. Aztán mégis csak volt ez a csúcsjelölti rendszer (Spitzenkanditat), amit nem mellesleg szintúgy a németek találtak ki maguknak, és arról szólt, hogy az EP-választáson győzedelmeskedő párt jelölheti a bizottság elnökét. (Amúgy az egész unió, nem mellesleg pedig az euró egyetlen és egyértelmű haszonélvezője Németország, az euró a gyakorlatban a birodalmi márka szerepét tölti be.)

De visszatérve a kiindulóponthoz: minden adott volt ahhoz (néppárti győzelem, Spitzenkanditat-rendszer), hogy a néppárt adja a bizottság elnökét. Adta is, csak az volt a probléma, hogy a jelölt, bizonyos Weber úr arra is alkalmatlan, hogy egy tyúkfarmot eligazgasson hiba nélkül, és ezt hamar értésre is adták mindazok, akiknek a folyamatra bármekkora ráhatásuk is volt. Weber hamar elbukott tehát (hála Istennek!), így új jelölt után kellett nézni.

És ekkor megérkezett Merkel, aki a német szocdemekkel együtt a legnagyobbat bukta a választásokon, és beállt Timmermans mögé. És ezt elnevezték kompromisszumos megoldásnak.

Ma tehát a művelt Nyugaton azt nevezik kompromisszumnak, ha valaki az önfeladásig, önfelszámolásig hülye. Mert ugyan mi másért kellett volna Merkelnek odaállnia a legnagyobb rivális párt jelöltje mögé, egy mégiscsak megnyert választást követően? Erre semmilyen ok, semmilyen kényszerítő körülmény nem kötelezte a kancellár asszonyt, hacsak az nem, hogy odahaza megpróbálja menteni a menthetőt a csúfos szereplést követően.

Előre látható volt: ha ez megtörténik, és tényleg Timmermans – Soros kesztyűbábja – lesz az elnök, akkor a néppártnak harangoztak. És nagy valószínűséggel az unió maga is közelebb kerül a széthulláshoz. Sok más mellett ezt látta Orbán Viktor is, aki levélben figyelmeztette a néppárt elnökét, ne asszisztáljanak ehhez a semmivel sem magyarázható öngyilkossághoz.

Jellemző amúgy, hogy Orbán levelét a Magyarországon szolgálatot teljesítő ellenzéki sajtó egyöntetűen úgy tálalta, hogy Orbán „kétségbe van esve” és „könyörög Daulnak”. Persze nyilván így is meg lehet fogalmazni azt, ha valaki felhívja a figyelmet az értelmetlen önfeladásra, önsorsrontásra, öngyilkosságra.

Mindenesetre hamar kiderült, hogy Merkel újabb remek ötlete is halva született, és Timmermans – lapzártánkkor legalábbis így állt – mégsem lesz elnök. Mert nemcsak a visegrádi négyek, az olaszok, a britek, az osztrákok és a dánok nem támogatják, de maga a néppárt is fellázadt ellene. Merkel pedig behúzott magának egy újabb nagy pofont, és egyre nehezebbnek tűnik számára, hogy kihúzza odahaza a ciklus végéig.

Jelen állás szerint tehát Weber és Timmermans is leléphet a színről. Tusk felfüggesztette a tanács ülését, és kétoldalú tárgyalásokat kezdeményezett az uniós államok vezetőivel. Az a vicces még, hogy eközben a Magyarországon szolgálatot teljesítő ellenzéki sajtó a „könyörgésen” túl arról harsog, hogy Orbánnak aztán az égvilágon semmi befolyása nincs sem az európai, sem a néppárti politikára.

Eközben a hírek szerint Tusk arról egyeztet éppen, hogy mekkora Michel Barnier elfogadottsága. Orbán jó két hete közölte már, hogy a maga részéről Barnier-t, a brexitügyi főtárgyalót javasolja.

Képzeljük el, mi lenne, ha a magyar miniszterelnöknek még befolyása is lenne az európai és a néppárti politikára?!