„Mielőtt bosszút állnál valakin, két sírt áss!”
(Konfuciusz)

Egy ideje fontolgatom a bosszút.

Mármint nem abban az értelemben, hogy terveznék valamit valaki vagy valakik ellen – valami régi sérelemért viszonzásképpen, hanem már jó ideje foglalkoztat a bosszú helye, szerepe és jelentősége az emberi cselekedetekben, és így a politikában is.

Nem hinném, hogy egy sün, egy nyúl vagy egy kutya képes lenne bosszút állni valamiért, hogy a gombákról és növényekről már ne is beszéljünk. Az elhanyagolt virágod nem bosszúból hervad el, hanem mert nem kapott vizet. Ezzel szemben az ember képes még akár olyan öncélú bosszúra is, amibe maga pusztul bele. Jól felfogott önérdeke ellenére hajtja a bosszú vágya, ami elhomályosítja az elmét és kizárja a racionális mérlegelés lehetőségét. Még akkor is így van ez, ha a bosszú nem csak ösztönös – tehát forrón tálalt, hanem racionálisan végiggondolt –, tehát hidegen felszolgált is lehet. A filmművészet számtalan klasszikusa – a Volt egyszer egy vadnyugattól kezdve a Kill Billig – meséli el nekünk, hogy életünk főhőse, mellékszereplője és szinkronhangja is a bosszú.

Ha pedig a bosszú ennyire lényegileg emberi, és abban, ami emberi meg ennyire lényeges, akkor miért tekintenénk el a bosszú meghatározó szerepétől a politikai élet eseményeinek megértése során? Indokolatlan leszűkítése lenne a mozgósítható érveknek, ha meg akarjuk érteni, hogy mi miért történik.
Márpedig van min tűnődni, az utóbbi hetekben csak úgy kapkodjuk a fejünket és keressük a kulcsot, ami kinyitja számunkra az értelmezés kapuját. Szerintem van egy kulcs, amit még nem próbáltunk bele, de elfordítja a zárat.

Eszembe jut egy jelenet, amikor a magyar miniszterelnök tavaly ősszel Strasbourgban próbálta bemutatni a soros magyar elnökség programját, elmondta a céljait, de meg se akarták hallgatni, érdemben nem reagáltak rá, és Manfred Weber vezetésével az Euró­pai Parlamentet rögtönítélő bírósággá alakították át, hogy elverjék a port hazánkon és a nevében felszólaló Orbán Viktoron. Ekkor a magyar miniszterelnök azt mondta, hogy mindez azért van, mert Manfred Webert a bosszú hajtja, mert a magyarok meggátolták abban, hogy ő legyen Európa első embere, a bizottság feje. Egy személyes sérelem, az egó megsebzése elég ahhoz, hogy legyűrjön mindent, civilizációs normákat, a helyesről és helytelenről, a jóról és rosszról vallott és közösen osztott felfogásunkat, a politikai élet írott és íratlan szabályait, és teret engedjen a vak bosszúnak (köszönöm Szájer Józsefnek, hogy a bosszú alesetei között segített nevesíteni cikkünk tárgyát, a vak bosszú problémáját).

Mi van akkor, ha mindaz, ami velünk történik, nem több egyszerű bosszúnál?

Ha a magyar miniszterelnök nem akart volna bot lenni a küllők között, szálka a köröm alatt vagy egyedül vétózni a huszonhat egyöntetű nyomása alatt, ha beadta volna a derekát és mi is elfogadtuk volna a migránskvótát vagy éppen pénzzel, fegyverrel, emberrel finanszíroznánk Ukrajna háborúját – akkor talán semmi sincs. Ha Orbán nem akar alternatívát mutatni a világnak, hogy lehet másként is, hogy szembe lehet menni Sorossal, hogy oda lehet állni Trump mellé, hogy lehet egy demokrácia nem liberális is – akkor lehet, hogy békén hagyják: csináljon itt ezen a kilencvenháromezer négyzetkilométeren, amit csak akar, ha nem kotnyeleskedik bele a nagyok játékába, akkor a végelszámolásánál azt, hogy mit csinál egy senkit sem érdeklő országban, valahol Európa perifériáján, az végül nem fog se osztani, se szorozni. Aztán szépen lassan mindenkinek leesett a tantusz. Orbán beszól és beleszól, és nemcsak hogy kiválóan oszt és szoroz, de még hogy hatványoz! 

Ez a semmi ország senki miniszterelnöke elrontja a nagyok játékát, belerondít a nyugatiak számításába, elgáncsol személyes karrier­pályákat. Ki engedte ezt meg neki?

Ez bosszúért kiált. Kell tehát egy ember Orbánnal szemben, akit a hasonló intenzitású bosszú hajt, mint a felbujtóját – és megtalálták.

Senkinek se legyen kétsége afelől, hogy Brüsszelnek nem az a célja, hogy helyreállítsa a demokráciát vagy épp a morált, az igaz­ságot, hanem hogy utat engedjen a bosszúnak, a gyűlöletnek, a revansvágynak. Nem azt akarja, hogy Orbán kihívója helyreállítsa az intézmények tiszteletét, visszaterelje Magyarországot Európába és „éljen soká a liberális demokrácia!”, hanem az akarja, hogy a bosszú pusztítson, azaz ha győz a bosszú embere, akkor mindent megtegyen annak érdekében, hogy Orbán és a Fidesz soha, de soha ne térhessen vissza a hatalomba. Minden, ami van, az pusztuljon! Ezt jelenti a lengyel út szabad fordításban. Ez a vak és pusztító bosszú útja.

És ha ez nem lenne elég, akkor rátesznek még egy lapáttal. Itt jön be a képbe az ukrán szál. Ki engedte meg Magyarországnak, hogy itt megkérdezzék az embereket arról, hogy Ukrajna legyen-e vagy sem az Európai Unió tagja? Hogy merészeli Orbán? Brüsszel és Ukrajna megint csak bosszúért kiált, és látjuk, mi történik. Titkosszolgálati hadműveletek borzolják az idegeket. Senkinek se legyen se kétsége afelől, hogy megint csak a vak és pusztító bosszú munkál és felhasznál mindent és mindenkit, amit és akit csak lehet.

Itt nincs megengedve a szuverenitás. Vagyis hogy saját szempontjaidat mérlegelve, saját magad hozz döntést saját magadról. Még mit nem? Lázad a provincia? Kimarad a háborúból? Megkérdezik az embereket? Toronyóra lánccal nem kéne még?

Nem azt akarják, hogy szuverén légy, hanem hogy engedelmes. Nem saját magad ura, hanem szolga. És ha ezt elfogadtad volna, akkor jött volna a felértékelés, előreléptél volna a Transparency listáján és jót írtak volna rólad a nyugati lapok. De ez a hajó már elment, ide már nincs visszaút, jöjjön a bosszú!

Itt tartunk most.

Valljuk be, volt, van és lesz olyan, hogy minket is a bosszú hajt. Ez emberi és nincs ezzel semmi gond. Ha van célja, ha meg tudjuk mondani, hogy miért engedünk ennek utat, ha tudjuk, hogy az vezérel minket, hogy kiigazítsuk vagy helyreállítsuk az igazságot, helyrebillentsük a világ kizökkent kerekét, akkor a bosszú termékeny is lehet. De a bosszú általában nem ilyen, elvakítja az embert, és nem látjuk már, hogy miben vagyunk és mit csinálunk.

Most is ez a helyzet. A mi saját személyes sérelmünkként éljük meg, hogy a semmiből támadt ellenfél közülünk jön. Valaki, aki nemrég még velünk volt, az mára elárult minket, a közösségünket, az értékeinket, a céljainkat, és a jogosan érzett morális felháborodás elvakíthatja éleslátásunkat.

Ki mondta, hogy Konfuciusznak mindig igaza van? Csak azért, mert valamit Konfu­ciusz mondott, attól már az igaz is? Marhaság, de azért nem árt a bölcsesség, jól jön a felhalmozott tapasztalat. Sok minden van már mögöttünk, sok mindent láttunk már, és ez majd újra megedzi a látóideget: az ellenfél csak egy ellenfél, akinek az a sorsa, hogy legyőzzék, és ennyit kell csak tennünk, le kell győzni.

A bosszú hátrafelé tekint és elvakít, a győzni tudás képessége előrevisz és céljainkhoz segít.

Üzenjük meg Konfuciusznak: egy sír éppen elég lesz.