A bíróság Kling Istvánt, a Közép-dunántúli Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőség korábbi igazgatóját hallgatta meg tanúként, aki tíz évig, 2009 áprilisáig irányította a hatóság munkáját, akkor is, amikor a cég működéséhez szükséges egységes környezethasználati engedélyt (EKHE) 2006-ban kiadták. A tanú azt mondta: a felügyelőség munkatársai többszöri ellenőrzéseik során rávilágítottak arra, hogy a Mal nem követett el jogszabálysértést a vörösiszap kezelésében és tárolásában. Úgy vélte, hogy a cég engedélyezése és ellenőrzése a ráfordított órák alapján hatóságilag „kézben volt tartva”, kollégái a legjobb tudásuk szerint jártak el.
Utalt arra, hogy a jogszabályi környezet nem volt egyértelmű. Jelentős változást jelentett a hulladékok besorolásáról szóló jogszabály változása az uniós jogharmonizáció miatt, mert az új törvény 2004-ben a hulladékok besorolását az engedély kérelmezőjére bízta – mondta a tanú. Problematikusnak nevezte a veszélyes hulladék megítélésének kérdését és azt, hogy mikortól számít hulladéknak a vörösiszap. Szerinte a jogi szabályozással egészen 2010 decemberéig nem fért össze a kérdéskör értelmezése, mert a technológia részeként, folyamatos ülepítő-tározóként használt létesítmény nem lerakó.
Hatósági tanú meghallgatásával folytatódott a vörösiszap-katasztrófa ügyében indult büntetőper tárgyalása a Veszprémi Törvényszéken csütörtökön.
Iratismertetéssel folytatódott a vörösiszap-katasztrófa ügyében indított büntetőper a Veszprémi Törvényszéken február 5-én.
A vörösiszap-katasztrófát tizenhét évvel megelőző, a 9-es kazettánál történt szivárgásról hallgattak meg két tanút a Veszprémi Törvényszéken folyó büntetőper január 17-ei tárgyalásán.
A tanácsvezető kérdésére, hogy mit tekintettek az engedélyezéskor besorolandónak, a már meglévő tározókban lerakott anyagot vagy a működő X-es kazettában tárolt folyékony „elegyet”, azt válaszolta: a lerakandó vörösiszapot. „Azt kértük, hogy (a Mal) sorolja be a vörösiszapját” – fogalmazott, de részletes választ nem tudott adni arra, honnan származó minták alapján történt a besorolás.
Kling István kitért arra, hogy az EKHE a levegő-, víz- és talajvédelem mellé nem integrálta a vízjogi engedélyezést, mert azt a jogalkotó önálló jogintézményként tartotta meg. Azt mondta, arról a jogértelmezési problémáról a katasztrófa előtt nem volt tudomása, hogy a bányászatról szóló uniós irányelv alapján a vörösiszap-tározót 2007-től bányászati hulladéklerakónak kellett volna tekinteni. Az irányelv átültetésekor a törvényi szabályozás ellentmondott a végrehajtási rendeletnek, mert a bányászatról szóló törvény kizárólag a bányaterületen felhalmozott hulladékra vonatkoztatta a törvény hatályát. Hozzátette: 2010 decembertől került a bányakapitányság hatáskörébe a vörösiszap-tározók működésének felügyelete.
Az okokat firtató kérdésre a tanú azt válaszolta, hogy az irányelvek átültetésének joga a minisztériumokhoz került, nem volt eljárás, ahol ez kiderülhetett volna. Az ügyész kérdésére azt válaszolta, hogy a vörösiszap tetején lévő retúrvizet a technológia részének tekintették, ezért nem kellett a hulladékok közé besoroltatni. Szerinte a Mal által az engedélyhez megadott határértékek ellenőrzése nem volt kötelezettségük. Az ügyész kérdésére kifejtette: azt jogszabály zárja ki, hogy egy lerakó vízjogi létesítmény és hulladéklerakó is legyen egyszerre.
A Mal Zrt. Ajka melletti tározójából 2010. október 4-én kiömlő vörösiszap három települést öntött el: Kolontárt, Devecsert és Somlóvásárhelyet. A katasztrófa következtében tíz ember meghalt – a vádirat nyolc ember halálát köti össze közvetlenül a vörösiszap-ömléssel –, több mint kétszázan megsérültek, több száz ház lakhatatlanná vált.
A magyar kormány és a katasztrófavédelmi főigazgatóság példaértékű gyorsasággal és szakértelemmel reagált 2010-ben a vörösiszap-katasztrófára, de Magyarországnak van még teendője a kockázatelemzés fejlesztésében és egyes európai uniós ajánlások átültetésében – mondta az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának különmegbízottja, aki október 4–11. között vizsgálta Magyarországon a két évvel ezelőtti vörösiszap-katasztrófa emberi jogi hatásait. Összesen 38 milliárd forintot tett ki a vörösiszap-katasztrófát követő helyreállítás, újjáépítés és a környezeti károk elhárításának az állam által kifizetett költsége.
