Nem számított, hogy gyerek vagy nő, mindenkit vittek a Szovjetunióba

Magyarok százezreit hurcolták kényszermunkára a második világháború végén.

Az orosz történészek ugyanakkor szorgalmasan adják ki a dokumentumköteteket, melyek igen értékes források, csak sajnos igen kis példányszámban jelennek meg, nehezen lelhetők fel. Néhány jut csupán el belőlük Magyarországra. Érdemes lenne egy programot indítani, amelynek keretei között be lehetne szerezni a témával kapcsolatos teljes orosz szakirodalmat – véli a kutató. Ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy az orosz kötetek kellő forráskritikával kezelendők, hiszen válogatott dokumentumokat adnak ki bennük, és tudni kell azt is, hogy az iratok a szovjet kormányszerveknek készültek, az ő elvárásaiknak megfelelve.

Azonban nem kell elhagyni az országot ahhoz, hogy forrásokat találjunk: a Külgazdasági és Külügyminisztérium hadifogolyosztályának óriási iratanyaga mellett a vidéki levéltárak sincsenek még feltárva teljesen, előbbinél több mint háromszáz doboz várja a kutatókat. Ráadásul – bár már sok megjelent – még jó néhány túlélő visszaemlékezése rejtőzködik az asztalfiókok mélyén. „Tehát nem igaz, hogy nincsenek források” – jelenti ki Stark Tamás. Ugyanakkor helytörténeti szinten többen is foglalkoznak a kérdéssel, egyetemi szakdolgozatok, interjúk születnek.

Az osztrák és a német történészek a kilencvenes évek elején nagy erőket mozgósítottak az orosz levéltárak felderítésébe, igyekeztek számba venni a létező forrásokat. Nagyon jó kultúrdiplomáciát folytattak, így „szélesebb mosollyal fogadták őket”, mint más országok képviselőit.

Magyar részről a legnagyobb siker – véli Stark –, hogy a kilencvenes évek elején sikerült megszerezni és kiadni a Szovjetunióban elhunytak közel hetvenezer nevet tartalmazó listáját. Ezt Menczer Gusztáv egykori gulágrab, az Országos Kárpótlási és Kárrendezési Hivatal mellett működő Társadalmi Kollégium elnökeként kezdeményezte és tárgyalta végig.

Kérdés persze, hogy ez a lista mennyire megbízható, hiszen a visszaemlékezésekből tudható, hogy a lágerekbe szállítás közben vagy nagyobb járványok idején elhunytakat szinte sosem regisztrálták. Ráadásul a táborokba érkezés után sokszor hónapokig tartott, mire egyáltalán nyilvántartásba vették, hogy kik érkeztek – ezt pedig szintén nem érte meg mindenki. Ezek a szovjet forrásokból nem derülnek ki. A szakértő kiemeli, hogy a visszaemlékezések alapján látszik: nagyon magas volt a halandóság a romániai tranzittáborokban, és útközben is nagyon sokan haltak meg.

A magyar hatóságok igyekeztek számba venni az elhurcoltakat, a debreceni átvevőtáborban kikérdezték a hazatérteket, hogy hol raboskodtak, hány magyarral voltak együtt, esetleg tudnak-e neveket mondani. A hazatérők emellett a fogolytársak családtagjait is próbálták tájékoztatni szeretteik hogy- és hollétéről.

És hogy hány magyarról beszélhetünk? Ezt lehetetlen megmondani, a már eddig sorolt problémák mellett a szovjet dokumentumokból nem olyan könnyű a foglyok számát meghatározni, ugyanis különböző időpontokban más-más szempont szerint készítettek statisztikákat a táborokban lévőkről. A foglyok számát időnként hadseregek, máskor nemzetiség, illetve születési hely szerint adták meg. A bizonytalanságok ellenére Stark Tamás úgy véli, mintegy hatszázezerre tehető az elhurcolt magyarok száma. Ez a magyar Honvédelmi Minisztérium adata volt eredetileg, amely az 1947-es párizsi béketárgyalásokra készült. Elég komolyan megalapozták, megdöbbentő, hogy évtizedek múlva előkerült szovjet források is alátámasztják – teszi hozzá.

Éles különbség volt a Javítómunka-táborok Főigazgatósága (Gulag) táborai és a kényszermunkatáborok között. Előbbibe ugyanis a Magyarországon vagy már a Szovjetunióban elítéltek kerültek, zömmel fiatalok, leventék, akiket potenciális ellenállóknak tekintettek. Az egykori gulágrab, Rózsás János Gulag lexikon című könyvében mintegy négyezer elítélt sorsát tárta fel. De a magyar gulágosok teljes száma ennél jóval nagyobb lehet, a szovjet katonai bíróságok irataiból derülhetne ki pontosan. Az tény, hogy a Szovjetunió, majd az Orosz Köztársaság legfőbb ügyészségétől a hatvanas évektől kezdve három és fél ezer mentesítési okmány érkezett.

Az is könnyen a gulágrabok között találhatta magát, akit kényszermunkáskánt hurcoltak el, elég volt annyi, hogy például kiderüljön róla: megszálló alakulat tagja volt. Mindegy volt, hogy tett-e bármit is, elítélték háborús bűntett miatt. A gulágról 1953-től kezdték hazaengedni a magyar foglyokat, még 1956-ban is szabadultak.

A Szovjetuniónak elsősorban a munkaerőhiány miatt volt szüksége arra, hogy minél több kényszermunkást elvigyenek. Már az 1943-as jóvátételi tervekben is benne volt, hogy a legyőzött országok munkaerejének egy részét fel kell használni az újjáépítésben. Ezért volt az, hogy a szovjetek szinte válogatás nélkül vitték el a fogságba esett katonákat és a munkaképes korú civileket. A német nemzetiségűek esetében azonban a kollektív büntetés elve is megjelent. Az Állami Honvédelmi Tanács 1944 decemberében kiadott egy utasítást, amely szerint német nemzetiségű 17 és 45 év közötti férfiakat és 18 és 30 év közötti nőket össze kell gyűjteni és a Donyec-medencébe kell szállítani. Sok német nevű magyar is így került a Szovjetunióba – emeli ki a történész.

Hangsúlyozza: az összeírásban segédkező helyi hatóságokkal azt közölték, hogy rövid munkáról lesz szó, és nem is hagyja el senki az ország területét. Az elhurcoltak is ezt hitték, akkor estek kétségbe, amikor elhagyták Magyarországot, és már szökésre sem volt lehetőség. Több száz táborba osztották be a magyarokat, többször is költöztették őket aszerint, hogy épp hol volt szükség a munkájukra. Legnagyobb részük bányában, fakitermelésen, útépítésen dolgozott a Donyec-medencében, a Kubányi-alföldön, az Urál déli részén, Odesza, Szevasztopol és Kijev környékén.

Az embereket a táborok igénye szerint osztották szét, nem a szakképesítés szerint – hiába volt mindenkiről négyoldalas személyi lap. Viszont ha a helyszínen kiderült, hogy valaki mondjuk jó cipész, akkor őt igyekeztek arra is használni. Az sem volt szabály, hogy az egy településről elhurcoltakat egy táborba szállítsák – férjeket is szétválasztottak feleségüktől, gyermekeket szüleiktől.

Bár akkurátusan meg volt határozva, hogy egy-egy fogolynak mekkora fejadag jár és milyen normát kell teljesítenie, a valóság és a papírok között óriási különbség volt. Elvi szinten vigyáztak a munkaerő egészségre és ellátására, de gyakorlatilag mindenki éhezett. Hiába volt kórházbarakk a táborokban, nem voltak gyógyszerek, eszközök, így az egészség fenntartására alig volt lehetőség. A foglyok találtak ki különböző gyógymódokat, például előfordult, hogy patkány máját ették vakság ellen. Így, bár nem arról szólt a rendszer, hogy minél több ember meghaljon, a körülmények miatt ez történt. Munkavédelem sem volt, így rengetegen hunytak el nemcsak járványokban, hanem balesetekben is – emeli ki Stark Tamás.

A szakértő hangsúlyozta, hogy akinek egészségügyi problémája támadt, kevés esélye volt arra, hogy újra lássa szeretteit. A betegség nem volt ok arra, hogy valakit hazaengedjenek a Szovjetunióból.

A visszaemlékezésekből az is kiderül, hogy a táborokat teljesen áthatotta a korrupció, melyből mindenki részesült, egészen a táborparancsnokig. Az őrökkel való kapcsolat is azon múlt, hogy a foglyok mondjuk tudtak-e lopni valamit a munkahelyükről. A civilekkel is kialakult egyfajta fura cserekereskedelem, sok munkahelyen együtt is dolgoztak. Bár volt olyan tábor, ahol bért fizettek, mintha munkásokat alkalmaznának, ebből levontak minden „költséget”, így gyakorlatilag nem maradt semmi.

Megszökni gyakorlatilag nem lehetett, egyrészt a nagy távolság miatt, másrészt pedig a megfélemlített helyi lakosság miatt, amely feljelentette a szökevényeket. Akik elszöktek, azok útközben szinte biztosan fennakadtak valahol.

Bár a magyar hatóságok folyamatosan sürgették a foglyok hazatérését, a nemzetközi közvélemény csak 1947 végétől kezdett foglalkozni a kérdéssel, ahogy a hidegháború kezdett kibontakozni. 1951-ben alakult egy ad hoc ENSZ-bizottság a hadifogolykérdés és a kényszermunka feltárására. Ők meghallgattak fogolytáborokból hazatért, majd nyugatra szökött magyarokat is, a zárójelentésben pedig elég hiteles képet adtak a szovjet kényszermunkatáborokról – hangsúlyozza Stark Tamás. Elmondhatjuk, hogy a nemzetközi nyomás hatására nyilatkozott úgy 1947-ben a szovjet külügy, hogy a következő év végéig mindenkit hazaengednek.

A magyar kényszermunkások 1946-ban kezdődött szervezett hazaszállítása ezt követően felgyorsult, és az ígéret szerint a határidőig véget is ért. Persze nem jött haza mindenki, erre azt mondták, hogy ők háborús bűnösök voltak. A harmadik legnépesebb fogolycsoport a magyar volt, majdnem akkora, mint a japán, akiket zömmel az ötvenes évek elején szállítottak haza. Akik kényszermunkából tértek haza, e miatt nem lett priuszuk, a gulágosok viszont másodrendű állampolgárok lettek, derékba tört az életük, annak ellenére is, hogy a hatvanas években többüket rehabilitálták.

Stark Tamás hangsúlyozza: sok bírósági ítéleteket megsemmisítettek már, de a kényszermunkáért kollektív bocsánatkérés nem volt, nem is lehetett, hiszen orosz részről máig úgy látják, a foglyok – ellenséges ország polgáraiként – jogosan voltak kint.