Könnybe lábadt szemű édesanyák és rémült tekintetű gyermekek várakoznak a záhonyi vasútállomáson, alig pár kilométerre a magyar–ukrán határtól. Ez az állomás az első hely, ahol a Kárpátaljáról és a belső ukrajnai, háborús térségből ideérkezők fellélegezhetnek, megpihenhetnek, segítséget kérhetnek. A váróban szinte kivétel nélkül nők és gyermekek vannak, zsákokon ücsörögnek, bőröndjük mellett téblábolnak, a csecsemők a földre leterített takarókon, paplanokon alszanak. Ha tudnak. A váróteremben a Magyar Református Szeretetszolgálat itallal, szendvicsekkel várja az újonnan érkezőket, és igyekszik mindenkinek segíteni, amiben csak tudnak. Egyik önkéntesük elmondja, körülbelül kétóránként érkezik vonat a határ felől. – Akik nem mennek tovább, itt várnak. Azonnali megoldása nincs senkinek, mindenki itt találja ki, merre és hogyan tovább – meséli tapasztalatait a szeretetszolgálat önkéntese.
Hosszú út előttük és mögöttük
Egy Ungvárról érkezett négygyermekes család az állomás mellett várakozik. Hosszú út áll mögöttük és előttük is.
A gyerekek apja otthon maradt, ő már nem jöhetett el. A behívót is megkapta már, de azt még nem tudni, hová fogják vinni, hol kell részt vennie abban a háborúban, melyhez semmi köze
– mondja halkan az asszony, aki most úgy érzi, ha a háborúnak vége lesz, mindenképpen vissza szeretnének menni Ungvárra.
Nagydobronyból érkezett Magyarországra az a fiatal anya, aki három gyermekével hagyta hátra otthonát, rokonait. – Mindenki fél otthon. Mikor elindultunk, mindenünket hátra kellett hagyni. A házunkat, az értékeinket, egy egész élet munkáját és eredményét. És ki tudja, meddig tart ez a háború? Ha vége lesz és hazamehetünk, mi fog várni minket otthon? Becsuktunk, bezártunk mindent, de már fosztogatásokról, betörésekről hallani – mondja könnyes szemmel a fiatalasszony, aki szüleitől is kénytelen volt búcsút venni, remélhetőleg nem örökre.
– Az idősek már nem akarnak eljönni, azt mondják, ott éltek egész életükben, ott is akarnak meghalni
– teszi hozzá halkan. Arra a kérdésre, hogy a háború után hazamennek-e, a nő elcsukló hangon mondja: ott születtünk. Az ember nem jó kedvvel hagyja ott a földet, ahol született. Szeme könnyes, zavarában elfordul, érzem, már beszélgetni sincs ereje. Ahogy sokaknak az ott várakozók közül. Fáradtak, kimerültek, csak nyugalomra vágynak, és nem szívesen beszélnek saját nyomorúságos sorsukról.
A varázsdoboz
Az állomás várótermének egy másik zugában két fiatal lány ücsörög, egy kisbaba a sarokban alszik, rajta kívül még két gyermek téblábol körülöttem. Egyikük kiszúrja a kezemben lévő „varázsdobozt”, melyben gyermekjátékok vannak: kisautók, játékrepülők, plüssállatok várják, hogy a menekült gyermekeknek mosolyt csaljanak az arcára. Mikor kinyitom a dobozt, rögtön felcsillan a szemük, a játékoktól zavarba is jönnek. A kislány egy csillogó, rózsaszín egyszarvút választ, a nagyobbik fiú egy matchboxot. Illedelmesen megköszönik, és már nem is nyaggatják annyira édesanyjukat, aki hálás tekintettel néz rám. Kárpátaljáról érkeztek ők is, mind oly sokan.
Három napja vagyunk itt, a határon két napot vártunk, hogy átjussunk. A szüleinket bevárjuk itt, ők otthonról jönnek, amint összepakoltak, lezárták a házat, elrendezték az állatokat. Velük megyünk majd tovább. A fiútestvérem húszéves, ő már nem jöhet velünk, nincsenek magyar papírjai
– mondja elcsukló hangon.
A záhonyi állomáson, ha lát is férfiakat az ember, leginkább afrikaiakat és indiaiakat. Egy Nigériából származó társaság a kijevi orvosi egyetemen tanul, most vonattal menekültek hazánkba. – Azért jöttünk ide, mert itt biztonságban lehetünk, amíg a háború tart. Reményeink szerint, ha vége lesz ennek a vérontásnak, visszamehetünk Kijevbe, és folytathatjuk tanulmányainkat – mondja egyikük, hozzátéve, ha a háború nagyon elhúzódik, és belátható időn belül nem lesz vége, visszamennek Nigériába. A fiatalok kiemelik, végtelenül hálásak hazánknak a segítségért, a vendégszeretetért, hogy meghúzhatják magukat nálunk a háború elől menekülve.
„Varázsdobozomnak” egyébként gyorsan híre megy az állomáson, egyik-percről a másikra gyerekek gyűrűje vesz körül, mindenki szeretne egy-egy apró játékot. Mire mindent elosztogatok, befut a következő, ma már a harmadik vonat a határ felől. A rendvédelmi szervek felsorakoznak a peronon, addig nem szállhat le senki, amíg a magyar hatóságok az iratokat nem ellenőrzik.
Egy vonattal körülbelül hatszáz menekült érkezik. A többségük megy is tovább Budapestre, így, ha az iratok rendben vannak, szállhatnak is át a másik vágányon álló, közvetlen Záhony–Nyugati pályaudvar között közlekedő vonatra.
A MÁV egyik alkalmazottja elmondja, naponta nyolc vonat indul innen Budapestre.
Van, aki visszamegy
A peronon várakozva egy fiatal nő Csapra menne vonattal. Ő már átjött a három gyermekével, akiket nem messze Záhonytól sikerült ismerősöknél elhelyezni. Most megy vissza a szüleihez, gyógyszereket visz nekik.
–Aki át akarna még jönni, nem tud, mert nincsenek magyar papírjaik. A férjem is otthon maradt, bár ő még nem kapta meg a behívóját, reméljük, nem is fogja
– mondja az asszony, aki erősen bízik benne, hogy a férje megúszhatja a háborút. Egy fiatalember is visszafelé tart. Ő még azelőtt átjött Magyarországra, hogy az ukrán kormány behívta volna katonai szolgálatra a férfiakat. Azért jött Magyarországra, hogy magyar okmányokat csináltasson magának, így most nyugodtabban megy haza, hogy feleségét, gyermekeit, szüleit elhozhassa Kárpátaljáról.
Orosz–ukrán háború 
