– Milyen eredménye és haszna lehet az idei, Magyarországon másodízben megrendezett konzervatív csúcstalálkozónak?
– „Együtt erő vagyunk” – ez az idei CPAC Hungary szlogene, ez lesz az eredménye és a „haszna” is. Már ha a politikai haszonszerzés logikájában gondolkodunk, de ezt talán hagyjuk meg a magyarországi baloldal számára. A CPAC-nek az az egyik kiemelt célja, hogy megvalósítsuk a liberálisok rémálmát, a nemzeti erők nemzetközi összemozgását. Ebben pedig Magyarország az erőmű és egyben hídzóna is, mely összeköti a konzervatív világokat. Bármilyen intenzitású legyen is a balos fake news hadjárat, konzervatív szempontból Magyarország elmúlt 13 éve diadalmenet, és ehhez egyre többen csatlakoznak. Az eredmény tehát az, hogy erősödik és épül a jobboldali hálózat a Dunától a Potomac folyóig – hogy ez a szellemi dinamizmussal igazán nem vádolható balliberális holdudvart ennyire frusztrálja, én a siker jeleként értékelem.
– Mi az üzenete annak, hogy nálunk találkoznak a világ konzervatív pártjainak és agytrösztjeinek prominensei?
– Mióta Európa, de talán az egész fősodratú nyugati nyilvánosság egy bolondok házára hasonlít, ahol az ápoltak átvették az uralmat, egyáltalán nem kell csodálkoznunk azon, hogy a józan ésszel rendelkező döntéshozók, véleményvezérek hazánk irányába gravitálnak.
Szerintem az egész magyar jobboldal sikere ez a történet, nyilván lehetetlen vállalkozás volna bármi ilyesmit egyedül, a közösség nélkül létrehozni. És közös eredményünk az is, hogy ma Magyarország, mint jelenkori „politikai márka” egyet jelent az Isten, haza, család értékegységének, civilizációnk zsidó-keresztyén kulturális talapzatának, a nemzeti identitás és állami szuverenitás, valamint a család és gyermekek védelmével. Az, hogy Magyarországon ma politikai stabilitás van, a munkaalapú társadalom koncepciója gyakorlattá válik, az adórendszeren keresztül és más pénzügyi eszközökkel ösztönzik a családalapítást és gyermekvállalást, harminc százalékkal nőtt a termékenységi arányszám, vagy az, hogy megvédik a határokat és válságok idején is valóság-, nem pedig érzelemvezérelt a döntéshozatal, igenis sokak számára viszonyítási alap a nemzetközi térben is. A CPAC Hungary pedig szemmagasságba hozza külföldi barátaink számára ezt a politikai „élményt”, a gyakorlattá lett magyar politikai tudást.
– Kik fogadták el a meghívást a májusi rendezvényre?
– Újra Orbán Viktor miniszterelnököt kértük fel főszónoknak, és már tavaly csaknem kétszáz politikus, influenszer, médiaszemélyiség, újságíró érkezett hozzánk a világ minden tájáról. Most minden jel arra mutat, hogy idén ezt bőven túlszárnyaljuk. Érkeznek kongresszusi képviselők az Egyesült Államokból, itt lesz Eduardo Bolsonaro Brazíliából, Jansa és Babis volt szlovén és cseh miniszterelnökök, Herbert Kickl, az ausztriai felméréseket jelenleg vezető Osztrák Szabadságpárt elnöke. És hadd emeljem ki Kari Lake arizonai kormányzójelöltet, akinek jó esélye van arra, hogy Donald Trump alelnökjelöltje legyen majd 2024-ben. Csak azért nem árulok el még több nevet, hogy legyen bejelentenivalónk a következő hetekre is.
– Hogyan érték el, hogy egy év alatt másodszor is hazánk adjon otthont ennek a rangos eseménynek?
– Önmagunk dicsérete van annyira fontos, hogy azt ne engedjük át másnak, úgyhogy engedje meg, hogy elsősorban ezzel kezdjem. A kollégáimmal együtt értük el, ők azok, akik valóban olyan profi rendezvényt raktak össze tavaly, hogy nem volt nehéz egyeztetni tengerentúli partnerünkkel, az Amerikai Konzervatív Uniónál, miért is rendezzük meg újra a dzsemborit Budapesten. A nagykép szempontjából pedig, ahogy említettem, a magyar jobboldal és annak teljesítménye ma már egy brand nemzetközileg is. A mai kor legfőbb politikai kérdése szerintem az, hogy lehet-e és kell-e szembemenni a progresszív fősodorral.
A magyar példa pedig azt mutatja, hogy lehet és kell is, nem utolsósorban azért, hogy gyermekeink ne abban az említett bolondokházában nőjenek fel, és világos legyen, ki az ápoló és ki az ápolt – ahogy az is, hogy ki férfi és ki nő.
A tavalyi CPACHungaryn Orbán Viktor által összefoglalt 12 pontos konzervatív sikerrecept óriásit ment, és annak az egyik pontja éppen az volt, hogy nem szabad a liberálisok szabályai szerint játszani. A magyar jobboldal saját szabályok szerint játszik, sőt saját szabályrendszert, saját mintázatot alakít ki a politikai térben. Ezen persze a magát mindig zsűribe ültető baloldal megdöbben, de egyre több, az ottani polkorrekt véleménydiktatúra nyomása alatt lévő nyugati politikai erő számára jön a felismerés: ha a magyaroknak sikerül, nekünk miért ne menne?
– Melyek a legégetőbb kérdések, amivel foglalkozni fognak az idei CPAC-en?
– A fókusz azon lesz, hogyan tudnak a nemzeti, konzervatív erők a nemzetközi térben is hálózatosodni, politikai cselekvéseket koordinálni. A liberálisok – egészen a legutóbbi időkig – sokszor csak legyintettek, mondván, a különféle nemzeti oldalak annyira szűklátókörűek, földhözragadtak, hogy fogalmilag kizárt közöttük a határokon átívelő együttműködés. Úgyhogy itt mondjunk nekik köszönetet: éppen a libernyákok, a nyílt társadalom sötét erői azok, melyek a valóban jól szervezett networkjük révén lényegében a világ minden táján igyekeznek aláásni az Isten, haza, család hármas egységére épült kulturális kódrendszert. Ez pedig hasonló immunreakciót vált ki, mert mindezt Washingtonban, Jeruzsálemben és Budapesten ugyanúgy érzékelik azok, akiknek még nem ment el az eszük: akik nem tartják normálisnak, hogy a transzatlanti civilizációban leveszik a keresztet a falról, mert sérti mások érzékenységét; akik úgy gondolják, hogy a határok azért vannak, hogy megvédjék azokat; vagy hogy se nem egészséges, se nem illő, ha a tanrend részeként magukat hímnősként identifikáló „táncművészek” érzékenyítik a fiatalokat a szexuális másságokra. A hazafiságot és az erkölcsöt politikájából száműző baloldal szerint ezek normális dolgok. Szerintem nem igazán – és velem együtt ennek még sokan hangot fognak adni a budapesti CPAC-en.
– A liberális, neomarxista ideológiát képviselő globalista politikusok és sajtójuk megpróbálja jelentéktelennek vagy éppen „szélsőségesek gyülekezetének” feltüntetni a rendezvényt. Hogyan lehet a világhatalmi túlsúlyukkal felvenni a harcot?
– Nézze, mióta a legutóbbi izraeli választási kampányban Benjamin Netanjahu megkapta a „náci” jelzőt, minden naivitásom, ami nyomokban még bennem volt a baloldal feltételezett morális józanságát illetően, megszűnt. Magyar viszonylatban pedig a baloldal maradék hitelessége is elpárolgott ez ügyben akkor, amikor a pár éve még zsidókat listázni igyekvő Jobbikkal szerelmi vadházasságra léptek. Valóságalapjuk akkor sem volt, de tíz-húsz éve az ilyen vádaknak még volt valami súlya.
De mivel kiderült, a baloldal politikai érdekből címkéz ilyen jelzőkkel, és valójában semmi morális gát nincs bennük, amikor Németországban a posztkommunistákkal vagy Magyarországon a protofasisztákkal kell összebútorozni, gonoszságuk visszahull saját fejükre.
– Egyre jobban terjed a woke ideológia és a „cancel culture”, azaz az eltörlés kultúrája. Mit tudunk tenni azért, hogy ne töröljék el évszázados értékeinket, például ne írják át a nekik nem tetsző irodalmi klasszikusokat?
– A politikai cselekvés az elsődleges, és ez az, amiben Magyarország, a magyar jobboldal élenjár. Legyen ez akár a fizikai és jogi határzár, az alaptörvény nemzeti identitást védő kitétele, a gyermekvédelmi törvény, de olyan „szoft” eszközök is, mint a családbarát társadalmi klíma kialakítása. Ugyanis a jogalkotáson kívül szerintem kiemelt fontosságú az általános közhangulat, a nyelv, a szavak, a vizuális kultúra formálása.
Konzervatív ellenforradalomra, ha tetszik „visszaérzékenyítésre” van szükség, itt ugyanis nem kultúrák közötti, hanem a kultúráért zajló harcról beszélünk.
A progresszív, szocialisztikus mozgalmak azért lettek ennyire sikeresek, mert felismerték, hogy a választásokat nem a szavazás napján, hanem még az előtt kell megnyerni. Először a formális pártpolitikán „túli”, azon hivatalosan kívül eső területeken indult meg az érzékenyítő agymosás, legyen szó akár szexuális forradalomról, multikultiról vagy nyílt társadalomról. Így történt, hogy a posztmodernben a szórakoztató- és tudatipar, a woke vállalatok reklámkampányai mind a „haladó” tantételeket ábrázolják, ráadásul nagyon jól fogyasztható formában: már nincs sorozat homoszexuális házaspár, transzgender tinihős nélkül, ahogy egy nemzetközi PR-kampány képi alapeleme a kellő etnikai diverzitás. Ezt a tudást – ahogy a hálózatosodás képességét is – el kell tanulni tőlük, szemléletet kell formálni nekünk is. Magyarországon ez elindult, egyre több társadalmi alrendszerben a médiától a gazdaságig megrogynak a posztkommunista-liberális struktúrák, ami az ő kárukra, de a demokráciának a hasznára van.
– Hogyan viszonyulnak a világ konzervatív politikusai a szomszédunkban dúló háborúhoz? A háború megítélése okozhat törésvonalakat a különböző nemzetek hasonló értékeket képviselő politikusai között?
– Nem csak okozhat, okoz is, példa erre a lengyel–magyar viszony változása az elmúlt egy évben. Azt nem szabad engedni, hogy ezeket a maguk szempontjából legitim, de ellentétes nézőpontokat ellenfeleink árkokká mélyítsék, és egy harmadik fél, Oroszország agresszióját arra használják fel, hogy viszályt szítsanak közöttünk. Ebben az ügyben is látni kell egyfelől az azonos stratégiai célokat – hiszen nem kérdés egy független Ukrajna szükségessége vagy egy permanens orosz fenyegetés elkerülése –, másfelől a valóság előbb-utóbb elkerülhetetlenül szembejön. A háború elhúzódása ugyanis „lose-lose” helyzetet teremt, senki nem győz, ellenben mindenki rajtaveszít – legalábbis Európában biztos. A kontinensünk meggyengül, így az USA egy gyengébb stratégiai szövetségessel az oldalán megy bele abba a harcba, mely a szemünk előtt zajlik és a világtérrend többdimenziós alakulását mutatja. Ráadásul az egész konfliktus eszkalációja Moszkvát még közelebb tolja Pekinghez, holott éppen az lenne az elemi érdek, hogy inkább Oroszország és Európa között legyen valamiféle pragmatikus kapcsolat. Mindehhez béke kell – és itt is a balosok által Trumphoz hasonlóan annyiszor kigúnyolt Ronald Reagannek van igaza: „a béke nem a konfliktus hiánya, hanem a konfliktus kezelésének képessége”. Ne higgyük, hogy ennek az álláspontnak ne lennének támogatói akár az Egyesült Államokban is – nemcsak Trump, de például a már említett Kari Lake, aki a márciusi washingtoni CPAC-en úgy fogalmazott:
„Ez nem a mi háborúnk. Nekünk a saját hazánk az első. Nekünk béke kell”. Igaza van: nekünk béke kell! És csak együtt van erőnk a békéhez.
CPAC Hungary 2023
