Minden télelőn azért szorítunk, bárcsak fehér lenne a karácsony. Bárcsak hó lepne be mindent, ropogna a talpunk alatt! Nem baj, ha fagy, mit számít az! Az autódat is boldogan kitolom, ha elakadsz, csak hullana végre! Hólepte hidegben melegebb a szív, nyitottabb a lélek. József Attila írja: „Ha tested fázik, lelkem Rád adom, / Két vállad bársonnyal betakarom.”
A hó, a karácsony békét hoz, hazaviszi az embert. Egymásra talál a család, puhább az otthoni fészek. Téli estén az ember behúzódik a vackába, lámpát gyújt, meleget csihol, apró dolgokról beszél szeretteivel, rendet tesz a fiókjában. Talán a Bibliába is belelapoz. Vagy csak elmereng az elszaladt esztendőn.
Sok éve, egy havas délutánon fölhívott egy ismeretlen férfi. Sosem fogom elfelejteni, december 24-e volt, a gyertyagyújtás délutánja, ünnep előtti, békés szöszmötölés lepte be a mátyásföldi házat. Elsőre nem is értettem, vajon mit akarhat ilyen jámbor órán bárki az embertől. A férfi bemutatkozott, mondta, egyszer már találkoztunk, bár én arra már aligha emlékszem. Hónapokkal korábbi újságcikkem megfricskázott epizódszereplője volt a telefonban, valami apró adok-kapokra nyúlt vissza a történet: én megírtam egy bizarrnak tartott pillanatot, benne egy furcsa szereplővel, ő elolvasta, magára ismert, és durcás levelet írt nekem. Dohogtunk egy sort mind a ketten. Nos, ez az ember hívott azon a szentestén. Talán két percet beszélt, csöndes, mély hangját ma is hallom:
– Azért hívtam fel önt, mert ma a Kisjézust várjuk. Ha van még harag önben, próbálja elfelejteni, nekem már sikerült. Boldog ünnepeket!
Csak álltam meghökkenve a telefon mellett, mert az ember a mostani világban nincs felkészülve az emberi szóra:
– Temessük el a haragot, mert az élet másról szól…
Odakint nagy pelyhekben hullott a hó.
Egy másik karácsonyi történetnek is régről rabja vagyok. Amikor százezer katona ünnepelt a fronton. 1914. december huszonötödikét írták, nagykarácsonyt. Akkor már öt hónapja rengett a föld, ám azon a fagyos éjszakán egyetlen lövés sem dördült, egyetlen gránát sem robbant a végtelen nyugati fronton. Az elgyötört bakák előmásztak a gödrökből, és fegyvertelenül elindultak a szemközti árkok felé.
„Alig múlt éjfél, csak a csillagok világítottak – írta haditudósító. – Mint a szentjánosbogarak, úgy csillogtak a rohamsisakok a sötétben.” Amit a pápa felhívása nem tudott elérni, elérte a karácsony igéje. Ha csak néhány órára is, béke lepte be a hosszú frontvonalat. A katonák elvegyültek egymás között, beszélgettek, kenyeret, szivart kínáltak egymásnak, megsárgult fényképeket mutogattak a másiknak. Volt, ahol futballmeccset játszottak.
Közben eltemették a szöges drótok közt heverő elfagyott halottaikat.
Milyen is lenne, ha mindig karácsony lenne, ha az ember azt tehetné, amit a szíve diktál! Lám, az a kéz, amely szuronyt márt a másikba, tud kenyeret is szelni, fényképalbumot lapozni. Ha őrajta múlna, messzire dobná a fegyvert, de az életét is kockára tenné a fényképalbumért.
Szeretetre születettünk. Ilyen egyszerű.
Ez akkor is igaz, ha most a feje tetejére állt a földgolyó, megháborodott a világ, s a szeretetet minduntalan félretaszítja a véres háborúság. Lőnek, ölnek, megbékélésre alig van remény. Nemcsak az embert, a puszta emberséget is gyilkolják.
Jöjj, áldott, hólepte karácsony, hozd ki belőlünk azt a mélyre süppedt jót! Minél dermesztőbb, minél fehérebb leszel, annál szorosabb lesz az ölelésünk. Pázmány Péter óta tudjuk: „Nemes, szép élethez nem kellenek nagy cselekedetek, csupán tiszta szív és sok-sok szeretet.”
Borítókép: Karácsonyi fegyverszünet (Forrás: Wikipédia)
