A több mint egy éve indult világjárvány következtében fellépett termelési és szállítási nehézségek egyes ipari termékek hiányához vezettek, különösen az alapanyagok és félkész termékek ára erősen megemelkedett. Nem kivétel ezalól az acél sem, amely az építőiparban (vasbetonkészítés), az autógyártásban és általában a járműiparban, valamint a gépgyártásban igen fontos alapanyag. Jelenleg a tőzsdei jegyzése
harminc százalékkal van feljebb, mint egy évvel ezelőtt,
de májusban ötven százalék is volt a mérték. Csak ezután döntött úgy Kína, hogy több terméket, többek között az acél stratégiai tartalékaiból is felszabadít az áremelkedés fékezése érdekében. Sikerrel is járt, a májusi csúcsról mára több mint tíz százalékot esett az egyes acéltermékek ára.
Az elmúlt évtizedekben jelentős acélgyártó-kapacitást hoztak létre világszerte, és a termelés földrajzi súlypontjai is átalakultak. Míg korábban Európa és az Egyesült Államok, valamint Japán volt a termelés központja, addig az elmúlt időszakban Kínába és Indiába került át jelentősebb hányada: messze Kína lett a legnagyobb acéltermelő, az onnan származó olcsó import nehezítette is például az európai gyártók helyzetét.
A pandémia során sok helyen csökkent a termelés az újonnan bevezetett járványügyi biztonsági szabályok nyomán, ugyanakkor a gyártók a felhasználás visszaesésére számítottak a járvány miatt, így nem is erőltették a teljes kapacitással való működést. A felhasználás azonban mégsem esett vissza tartósan, a járvány második és harmadik hulláma idején már lényegében teljes gőzzel üzemelt az építőipar, az autógyárak sem álltak le (most is csak a csiphiány miatt kényszerülnek erre), és a többi, acélt felhasználó iparág működésében sem volt fennakadás. A kereslet tehát normalizálódott, a termelés viszont alacsonyabb szinten maradt;
az így megbomlott egyensúly pedig erős áremelkedést váltott ki.
Más termékekhez képest az acél helyzetét nehezíti, hogy gyártásának folyamata rendkívül klímakárosító: becslések szerint a járvány előtti időszakban a globális szén-dioxid-kibocsátás 7-9 százalékát adta az acélgyártás. Ez ráadásul csak részben az eljáráshoz szükséges nagy hőmennyiség folyománya – ehhez hagyományosan kokszra van szükség. A kibocsátás másik részét az adja, hogy a vasban lévő szenet is el kell távolítani. Ez szén-dioxid formájában távozik, és így lesz a nyersvasból jó minőségű, megfelelően rugalmas, de nagy szilárdságú és jól megmunkálható anyag. A klímavédelem előtérbe kerülésével ezek a tények kedvezőtlenül hatottak a termelésre, illetve a további fejlesztésekre, Kína például még korábban elhatározta, hogy szigorít az acélipari kibocsátási számain, ami ugyancsak hozzájárult a mostani hiányhoz.
