Először, másodszor: generációváltás előtt a Kieselbach Galéria

A hazai műtárgypiac egyik legrégebbi és legfontosabb szereplőjeként a művészettörténész Kieselbach Tamás tudatosan adta át a szakma fortélyait fiának, Ákosnak, aki az árverések vezetőjeként novemberben a galéria első kortárs aukcióján 120 millió forintnál ütötte le Kondor Béla egyik főművét.

20221206 Budapest Kieselbach Tamás műkereskedő, művészettörténész és műgyűjtő, a Kieselbach Galéria és Aukciósház tulajdonosa, vezetője és fia, Kieselbach Ákos művészettörténész műkereskedő Fotó: Kurucz Árpád (KA) Magyar Nemzet Fotó: Kurucz Árpád

– Családi vállalkozásoknál mindig nagy kérdés, hogy a második generáció belép-e az örökségbe, és ha igen, hogyan. Ákosnál miként dőlt el, hogy a galéria munkatársa lesz?
Kieselbach Ákos: Organikusan alakult. Gyerekkoromtól kezdve jártunk kiállításokra, művészeti vásárokra itthon és külföldön. Édesapám annyira izgalmasan mesélt a művészetről, hogy ezeket a programokat sosem éreztem unalmasnak. Hamar elkezdtem felismerni a nagy mestereket, a stílusokat, és a pozitív visszajelzés még inkább arra inspirált, hogy nyitott szemmel járjak. Nyolcéves koromtól kezdve nagyon érdekeltek a graffitik, az óbudai harisnyagyár egykori épületéhez jártam ki rendszeresen a nagymamámmal. De a szüleim külföldi nagyvárosokban is hajlandók voltak kiutazni velem a külvárosba, hogy ott megnézzük – az akár művészi értékű – falfirkákat, amelyekről rengeteg fotót készítettem. Erre a vizuális érdeklődésre igazából könnyű volt ráigazítani a képzőművészetet, ami születésem óta körülvett.
Kieselbach Tamás: Bárhol jártunk, arra kértem Ákost, hogy tudatosan figyelje meg a környezetét, mert amit látunk, az becsatornázható a szakmánkba. Ezzel azt is tudatosítani akartam benne, hogy a műkereskedő munkája folyamatos élmény- és örömforrás. Ha utaztunk, valóban sokat mentünk múzeumba, de az volt a megállapodás, hogy a vidámparkot sem hagyjuk ki, és együtt ülünk fel a hullámvasútra, hogy az is közös élmény legyen.

Fotó: Kurucz Árpád

– Milyen területen tanult tovább?
K. Á.: Glasgow-ban diplomáztam művészettörténet szakon. Az egyetem alatt egy privát műkereskedő személyi titkáraként szereztem gyakorlatot Londonban, majd dolgoztam a Christie’s aukciósháznál. Hazatérve a képcipeléstől kezdve az árverési katalógus szerkesztésén keresztül besegítek mindenben, 2019 óta vezetem az aukciókat, illetve sokat foglalkozom a webshoppal, ide vadászok műtárgyakat hazai és külföldi portálokról.
K. T.: A kincskeresés szenvedélye Ákost is hajtja, ez zsigeri érdeklődés a részéről. Azt hittem, hogy a vizuális memóriám nagyon erős, de a fiam sokszor gyorsabb, ügyesebb, és ez nagy öröm egy apának. Ha valaki személyes ismerősként köszönt egy XVII. századi kismestert, felismeri a művészetének jellegzetességeit, és meg tudja mondani, hogy két éve hol láttuk egy másik művét, ezt a képességet a műkereskedelem jutalmazza, kvázi pénzzé tehető.
K. Á.: Régen folyamatosan azt játszottuk, hogy megbeszéltük, egy múzeumban melyik a három legjobb kép, melyiket választanánk magunknak és melyiket tartjuk műkereskedelmi pozícióból a legértékesebbnek. Egy étteremben melyik ételt tartjuk kiemelkedőnek vagy egy filmben melyik jelenet hatott ránk leginkább.
K. T.: Mert minden szakmához jól jön, ha valaki meglátja az összefüggéseket, ha kiszúrja a minőséget. És az is fontos, hogy olyan pillanatokat keressünk, amelyek hatnak ránk. A mi munkánkban rengeteg az elevenség, az izgalom, és fantasztikus, hogy ezt meg tudjuk osztani egymással. Úgy látom, hogy Ákosban is kialakult egy kifinomult rezonálási képesség, ami nagyon fontos a művészetek terén. Nemcsak ismeri a kánont, de túl is lépett már a mások által rögzített kapaszkodókon. Érzékeny szemmel, nyitott lélekkel, spontán tud rezonálni a művekre. Ez óriási dolog, és messze túlmutat a képzőművészet szféráján.

– A galéria eddig a klasszikus művekkel való kereskedésről volt ismert, ősszel rendezték az első kortárs árverésüket. Miért most?
K. T.: Ákos ezt régóta javasolta, és ebben a kérdésben is egyetértettünk. Jártunk rendszeresen – a klasszikus művekkel foglalkozó maastrichti mellett – a kortárs művészeti vásárokra, az Art Baselre, a Frieze-re és persze kiállításokra is. Hamarabb indultunk volna, de nehéz volt még ennek az új üzletágnak is helyet és időt teremtenünk. Másrészt egy nagy léptékű átrendeződésnek voltunk tanúi a hazai műtárgypiacon az elmúlt években. A műkereskedelem nem légüres térben zajlik, hanem egy nemzetközi rendszer részeként, ahol az árakat dollárban vagy euró­ban adják meg, a nyugati értéksztenderdekhez igazodva. Ebben a világban a pár ezer, pár tízezer eurós ársáv még méltatlanul, sokszor érthetetlenül alacsonynak bizonyult. A neoavantgárd művészek krémje – köszönhetően sok galéria és filantróp munkájának – az elmúlt évtizedben bekerült a globális műkereskedelmi körforgásba, ezzel pedig auto­matikusan megemelkedett az áruk, ezt követte le, illetve ezt biztosította be a Magyar Nemzeti Bank nagyszabású klasszikus kortárs vásárlása. Erre az „ugrásra” már régóta vártunk, ez egy igazi felfedezésekkel és visszaigazolásokkal teli időszak.
Próbáljuk szélesíteni a horizontot, bemutatni azt, ami még feldolgozásra vár az utóbbi 77 év gazdag magyar művészetéből.

Fontosnak tartjuk megmutatni a látványelvű, az emberábrázolást megtartó vagy azt átíró, de a festői tradícióból merítő alkotókat is – a geometrikus mellett, aminek fontosságát nem kérdőjelezzük meg. Kondor Béla A műtücsök felbocsátása című, 1958-as festményét rekordáron, 120 millió forintnál ütöttük le ősszel. Érdemes megnézni, hol vannak a társai, a vele párhuzamosan alkotók, akiket szintén megismerhetünk.

Keserü Ilona Sírkövek 2. címû festménye a Kieselbach Galéria elsõ kortárs aukcióján a Budapest Marriott Hotelben 2022. november 11-én
Fotó: Mohai Balázs

– A hazai aukciós piac hogyan teljesít nemzetközi viszonylatban?
K. T.: Méretéhez képest ez egy pezsgő piac, versenytársakkal, szezonról szezonra remek anyagokkal. Ez nem mondható el minden országról, tehát óriási érték. Jelentős áremelkedés tapasztalható, de az ár-érték arányt figyelembe véve a magyar eladási árak még mindig nagyon alacsonynak számítanak nemzetközi szinten. Aki itthonról kívülállóként néz rá a magyar csúcsleütésekre, annak ezek sokszor hihetetlen számok. De aki ebben dolgozik, és látja az összefüggéseket, a piac valódi hajtóerejét, az tudja, hogy a főművekből, a nagy mesterek örökségéből nem lesz több, a vevők száma viszont emelkedik.

– A magyar műveket csak magyarok vásárolják?
K. T.: Többnyire igen, de mostanában jobban figyel a nemzetközi piac a kelet-közép-európai alkotókra, legyen az magyar, cseh vagy akár a centrumtól távolabb eső régió képviselője. Pár hete voltam Párizsban, és újra megnéztem a Pompidou állandó kiállítását: jó volt látni, hogy öt magyar alkotó munkája is a közönség elé került, sőt egy örmény származású művésztől is válogattak a kurátorok. A műkereskedők világában is a felfedezés jelenti az egyik legnagyobb izgalmat. Amikor egy teljesen ismeretlen művészt próbál valaki a köztudatba hozni, integrálni a művészettörténetbe. Nem tagadom, hogy fűződik hozzá üzleti érdeke is, de legalább ilyen fontos motiváció a rátalálás és a megmutatás semmi máshoz nem hasonlítható izgalma.

– Hajtja még önöket a gyűjtőszenvedély?
K. T.: Én ezt már megéltem, az én utam az, hogy a birtokláson túllépjek. Amikor a legintenzívebben gyűjtöttem, akkor is igazából az önkifejezés, a művészetről való gondolkodásom demonstrálása motivált. Nagyon hamar felismertem, hogy a „megveszem és megtartom” gondolatnak akkor van értelme, ha melléteszem az „építek és bemutatok” elvet, ennek a formája a kiállítás és a könyvkiadás. Az összefoglaló köteteinket a szintetizálás és az ismeretterjesztés szándékával jelentetjük meg, például Szőnyi Istvánról. Egy tanulmányokkal teli album óriási munka, nagy befektetés, de ugyancsak szenvedély. Amivel közösséget építünk, megéljük a kreativitást, megosztjuk a tudást. Szerintem így lehet fejlődni gyűjtőként.
K. Á.: Vannak képeim nekem is, de egyikhez sem ragaszkodom, tehát nem építek tudatosan gyűjteményt.

– Hogy látják, ebből a válságból is sikeresen kerül ki a műkereskedelem, ahogy a pandémiából?
K. T.: Nincs üzleti tervünk, nem is volt soha – ehhez értünk, ezt szeretjük a legjobban csinálni, folytatjuk, és reméljük, hogy működni fog. Persze olvassuk a híreket, de negyven éve vagyok a szakmában, láttam már többféle válságot, láttam többféle stratégiát is. Összességében eddig ez a szakma csak előrement itthon és külföldön is.

– Inflációbiztos befektetést keresőknek mit tanácsolnak?
K. T.: Az első, hogy tetsszen a kép vagy a műtárgy, mert ez a befektetés nem úgy működik, mint a részvény, egészen más miatt válik jó döntéssé. Két út jöhet szóba: vagy megvesszük a csúcsművet, vagy meglátunk valamit, ami most még nem annyira keresett, de azzá válhat. Az biztos, hogy ezen a területen hosszan kell érdeklődnie annak, aki érteni szeretné a törvényeket, a látszólagos ellentmondásokat. Nem biztos, hogy abban a pillanatban jó üzletet kötöttünk, amikor megvásároltuk az adott tárgyat. Lehet, hogy várni kell, több évet is, és ez van, akinek gyanús.
K. Á.: Amikor 2019-ben elkezdtem itt dolgozni, egy Czene Béla-kép néhány százezer forintot ért, ma néhány milliót. Ha megmutatjuk egy alkotó értékeit, akár egy kötettel, akár egy kiállítással, az újraírhatja az árait.
K. T.: Viszont akit csak a profit azonnali realizálása érdekel, az garantáltan lemarad a lényegről: nem építi a személyiségét, nem tágítja a saját világát, és ez nemcsak az üzletben, hanem a privát életben is megbosszulja magát. Én a műtárgyvásárlást igyekszem elemelni a pillanat racionalitásától, és inkább az általános emberi dimenziót hangsúlyoznám. Nincs olyan befektetési forma, ami jobban szolgálná a karakter, a lélek fejlődését: egy részvény vagy egy ingatlan birtoklása nem okoz megrendülést, nem segít hozzá a katarzis élményéhez, ám egy festmény vagy egy szobor közelsége igen. Mindezen túl persze az is igaz, hogy az árak emelkedése miatt pusztán anyagi szempontból is nagyon megéri műtárgyba fektetni.

De ha valaki lélekben nyitottan közeledik a művészet felé, arra hatni fog, és máris más szemmel néz a művekre, ergo másképp hoz döntéseket. Érzelmek vagy intuíció alapján, nem csupán osztva-szorozva.

Borítókép: Kieselbach Ákos és Kieselbach Tamás (Fotó: Magyar Nemzet/Kurucz Árpád)