Nem maradt a kaptafánál

Vass László műhelyében egy falat csak a névre szóló kaptafák foglalnak el: országos ismertségű közéleti szereplők nevét is olvashatjuk köztük. Manufaktúrája nemcsak itthon fogalom a hetvenes évek óta, hiszen a kézzel készült cipőit Kínából vagy Japánból is rendelik.

Vass László a cipőipari technikum elvégzése után állt munkába a Magyar Divat Intézetben, majd huszonhárom évesen tette le a mestervizsgát. A szabadidejében tervezett modellekre felfigyelt egy sikeres, önálló cipészmester-kereskedő, akivel üzlettársak lettek. Négy év után Vass – azóta is működő – saját egységet nyitott a belváros patinás bevásárlóutcájában. Zuglói műhelyében jelenleg húsz munkatársa készíti az általa – és a megrendelők által – megálmodott modelleket. Ahogy mondja, a kézzel készült cipő még ma is kuriózum, amelyre az igény változatlan. Túl nagyra nőni azonban szerinte életveszélyes, ezért ő mindig is mert kicsi maradni.
 

A bőr típusának, színének variálásával milliónyiféle férfi cipő készíthető egy kaptafára is Fotó: Vass Cipő

 – A zuglói műhelyben beszélgetünk, és úgy látom, „munkához” nem feltétlenül Vass cipőt visel.

– Nem, ahhoz, hogy itt legyek a fiúk között, vagy felseperjem az udvart, ez a sportcipő is tökéletes. 

– A főnök söpri az udvart?

– Szeretem, ha rend és tisztaság van, erre a munkatársaimnak nincs idejük, úgyhogy szívesen megcsinálom. Meg is szólítottak már a szomszédból, hogy átmennék-e hozzájuk is.

– Megnézi mások cipőjét?

– Mindig. Egy időben sokat jártunk Bécsbe, és én ott is csak a lábakat néztem. A budapesti utcákon nem nagyon látok olyan minőséget, mint a miénk, de ha elmegyek mondjuk egy elegáns múzeumi megnyitóra, akkor ott fel-felbukkannak remek cipők. 

– Hogyan derült ki, hogy van érzéke a cipőkészítéshez?

– Az édesapám a Duna Cipőgyár irodáinak egyikében dolgozott, és amikor gyerekként bementem hozzá, én a műhelyben éreztem igazán jól magam. Sosem felejtem el a rákospalotai házunkhoz közeli cipőműhely illatát sem. Gyerekkoromban mindig ehhez a cipészhez jártunk sarkaltatni, szövetkezetben dolgozott, de munka után javításokat is vállalt. Hegyben álltak nála a várakozó cipők. Emlékszem, micsoda öröm volt, amikor egy elhordott darabot, amit szerettünk, javítva visszakaptunk: mintha új lenne! Rengeteget javítunk mi is, húsz-huszonöt éves cipőinket hozzák be, amelyek szintén újjá tudnak születni. Nekem ez volt az utam, nem kérdés.

A cipő, mielőtt dobozba kerül
Fotó: Vass Cipő

– Hol kezdte a munkát?

– A technikumi osztályból ketten kerültünk a Magyar Divat Intézetbe, ez számított akkor a legjobb munkahelynek. Itt naponta százhúsz pár cipő készült. Két hónapot töltöttem el a szabászaton, majd felkerültem a tervezőosztályra, és két éven át kaptafát terveztem. Ez állt hozzám a legközelebb – ez a cipő lelke, ezt ma is állítom. Egy Pápán élő kaptafakészítővel dolgozom, akinek a családja 1868 óta űzi ezt a mesterséget, és mindig volt a gyerekek között egy fiú, aki továbbvitte a szakmát. Jelenleg nyolc-kilenc kaptafaformára dolgozunk, és tudjuk, hogy melyik lábra melyik a legjobb. Az egyiknek magas az orra, a másiknak szögletes, kerek vagy hosszított... Egy gyár úgy dolgozik, hogy visszajelzést kap a kereskedőtől. Akinek saját üzlete van, az személyesen a vásárlóktól kap visszajelzést, látja, melyik forma a kelendőbb. Most már a webshopra is nagy hangsúlyt fektetünk, mert szinte több megrendelés jön onnan, mint az üzletből.

– Ha bemegyünk egy plázába vagy megnyitunk egy webshopot, milliónyi cipő közül választhatunk. Van kereslet a kézzel készült cipőre?

– Abszolút, mert kuriózum. 2500 pár cipő kerül ki tőlünk évente, kézi készítésben ez magas számnak minősül. Párizsban 6000 euró, Londonban 3500 font is lehet egy méret után készített cipő, nálunk 700 euró egy pár – Budapesten egyszerűen nem tudjuk többért adni. Tíz évet dolgoztam Tokiónak, és Pekingben, Sanghajban is a világ húsz vezető luxusmárkája között árulták a cipőinket. Ezt abbahagytuk, mert egyrészt a vevők ma már bemennek az üzletbe Pekingben, megpróbálják a cipőt, de nem ott veszik meg, hanem megrendelik közvetlenül tőlem, mert így olcsóbb. Másrészt nekem az export nem ad örömöt. Számomra az a boldogság, ha az üzletemben megveszik a cipőt, dobozba tesszük, és elviszik. 

– Nem volt kényelmes és kiszámítható fix exportmegrendelésekkel dolgozni? 

– Nem, mert a kézi készítés következtében sok a hibalehetőség. Ötven párból tízen hiba, sérülés keletkezik, annyi kézen megy át, ezeket viszont nem tudtuk kiküldeni. Javítani kellett vagy olcsóbban árulni. A kilencvenes években előfordult, hogy fél évre kaptunk 1200 párra megrendelést Ausztriából, akkor még megcsináltuk. Tizenöt évig a német és az osztrák vevőkből éltünk, sorban álltak az üzletben. Majd ők eltűntek, és átvették a helyüket a keletiek: Japán, Szöul, Kína. A távol-keleti nyitást egyértelműen a lányomnak, Évának köszönhetem, aki külkereskedelmi főiskolát végzett; húsz éve dolgozunk együtt. Volt egy kínai partnerem, aki egy londoni bankban dolgozott, és mellette cipőszakértővé képezte ki magát. Nagyjából ezer pár cipőt készítettem neki, amelyeket ő egyesével értékesített – általa a Savile Row-ra is eljutottunk. 

Az üzlet, ahova időnként öltönyben és mezítláb, papucsban tér be egy vevő
 Fotó: Vass Cipő

– Milyen emberek a vásárlóik, tudják még követni?

– Persze. A divatot nem tudjuk felülírni, de van, aki a minőségre szavaz, ők ismerik a márkát. Ez a fajta lábbeli sosem számított olcsónak. Itt van például a polcomon egy ötven-hatvan éves cipő. Aki ilyenből heti két párat elkészített akkoriban, az ennyiből eltartotta a családját. Nézze meg, ahogy ez lyukasztva, szúrva van, egyenként... Egy orvos vagy egy ügyvéd engedhette meg magának, meg aki szerette a szépet. Ma már nagyon vegyes a közönség, jönnek esküvő előtt vagy akár tizennyolc évesek is. Múltkor egy magyar nő behozta az amerikai férjét. Öltönyben és lábujjközi papucsban, mezítláb érkezett, mert ez a trend. Szerencsére a vevőnk lett. 

– Női cipőt miért nem készít?

– Azzal kezdtem. Háromévente kiutaztunk Párizsba, lefotóztam az összes kirakatot, hogy az alapján készítsem el a saját modelljeimet. De ahogy a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején betört hozzánk is a divat, annak sokféleségével már nem tudtam versenyezni. Aki megpróbálta, belebukott. Áttértem a férficipőkre, mert itt a nyolc-tíz alapmodell állandó, viszont a sok-sok egyedi szín-, technika- vagy bőrvariációval ezerféle darabot készíthetünk. A divatot folyamatosan figyelem. Olvasta Coco Chanel életrajzát? Az egyik kedvencem, fantasztikus történet. 

– Az aktuális divatirányzatokból mit szűr le magának?

– Az érdekel, hogy mi a szép. Merítek is ötleteket mondjuk az Instagramról, és ami tetszik, azt megcsinálom. Néhány márkának csodálom a modelljeit, a Gaziano & Girlingnek vagy a John Lobbnak – ők a gépi cipőt is 1500 fontért tudják eladni. Bizonyos márkák kitesznek egy fotót egy suszterasztalról azt demonstrálva, hogy ők kézzel készítik az összes cipőjüket. De ha közben kiírják, hogy nyolc üzletbe szállítanak, akkor ez nehezen hihető. Kiemelt vevőknek valószínűleg tényleg kézzel készül egy-egy cipő, de sokaknál a kézi munka azt jelenti, hogy a dobozba kézzel tették be. Roberto Ugolinivel is dolgoztam együtt, kaptam tőle egy kaptafamodellt, és közösen gyártottunk klasszikus férficipőket. Ő Firenzéből még Japánba is kiutazott, hogy méretet vegyen lábakról.

A kézzel készült lábbelire ma is van igény
Fotó: Vass Cipő

– Ki vásárol méret után készült cipőt?

– Akinek nem felel meg a kész, mert például az átlagnál magasabb a rüsztje vagy egyéni bőr-, színösszeállítást szeretne. Tele vagyunk méretes cipőkkel, itt tartjuk a kaptafákat névvel megjelölve. Nézze a rendeléseket! A zöld papírra írjuk az üzletbe készülő darabokat, a kék papírra az exportrendeléseket – most épp egy negyvendarabos szállítmány készül Japánba –, és a kockás lapokon vezetjük a webről jövő egyedi kívánságokat. Például ez az illető „Budapest” modellt kér, „F” kaptafatípusra, 45-ös méretben, de kétféle színből, az egyik a csau (sárgásbarna), a másik a dió. Ebben a rendelésben a színösszeállítás az extra.

– „Laci, legyél türelmes!” – olvasható egy üzenet a falon. Ezt ön írja ki magának?

– Igen, többfelé is a műhelyben. 

– Mert olyan nagy a stressz?

– Megöregedtem, és sokat idegeskedem. Félig Budapesten, félig Balatonfüreden élünk, ott kevésbé ér el a stressz, bár fejben folyamatosan itt vagyok, a műhelyben. 

– A lánya, Éva fogja továbbvinni az üzletet, akivel már most is együtt dolgoznak?

– Én azt javaslom neki, hogy ha velem bármi történik, rögtön adja el az egészet. Úgy gondolom, ez nélkülem nem menne, és szeretném őt megkímélni a stressztől. A két lányomtól nyolc unokám van. Az egyikük férje orvos, a másiknak kertészete van. Lesz dolguk enélkül is. Az egyik unokám, Péter Londonban tanul. Fantasztikus cipőtervei vannak, de ő dizájnernek készül. A tanulás mellett a Harrod’sban eladó, a cipőosztályon rögtön az első nap eladási csúcsot döntött. 

A veszprémi Modern Képtár egyik terme
Fotó: Jóvér László

– Hogy jött az életébe a műgyűjtés?

– Harmincegy éves koromig csak a cipőre koncentráltam, hogy a semmiből legyen lakásunk, meg egy kis autónk. Amikor már jobban ment az üzlet, lett házunk, és lett időm is. A nyolcvanas évek elején a boltunkkal szemben volt a Csók Galéria, összebarátkoztunk a tulajdonosnővel. Ismerte Szász Endrét, összekötött minket, így vettem tőle képeket, de akkor még nem tudtam semmit a képzőművészetről. Tóth Menyhért festészete ragadott meg először igazán. Utánamentem, és elkezdtem gyűjteni a képeit. Aztán elkerültem Barcsay Jenő festőművészhez, aki elfogadott beszélgetőpartnerének, és ezért nem lehetek elég hálás. Igazi pedagógus volt, hetvenöt éves koráig oktatott a Képzőművészeti Főiskolán. Valamit megérezhetett bennem, mert szívesen tanított a képzőművészet alapelemeire, a képi elvonatkoztatás módjaira, a konstrukció és a kompozíció viszonyára. Később felfedeztem magamnak a szentendrei festőket: Korniss Dezsőt, Deim Pált. Nádler Istvánnal, Hencze Tamással, Konok Tamással, Bak Imrével is ismeretségbe kerültem. 1996-ra összeállt egy olyan gyűjteményem, amit bemutatott az Ernst Múzeum. Barcsay nyolcvankét éves kora után már nem festett, és az utolsó korszakában fekete alapon, néhány színt használva, geometrikus formákkal alkotott. Ez döbbenetes hatással volt rám – rájöttem, hogy valahol én is ilyen vagyok. Ha hazamegyek egy zaklatott nap után, olyan képeket akarok látni, amelyek nyugalmat sugároznak. Számomra az absztrakt a nyugalom.

– A cipőkészítés is aprólékos, precíz, szinte mérnöki munka. Formaérzék, pontosság szükséges hozzá – ez köti a geometrikus alkotókhoz, akiknek a grafikáit, szobrait, festményeit gyűjti?

– Geskó Judit művészettörténész fogalmazta ezt meg a gyűjteményemről szóló második kötetben, amely a nemzetközi műveket mutatja be. Húsz éve barátok vagyunk, az ő nagypapája szűcs volt, így a saját tapasztalatai alapján is hozza összefüggésbe ezt a fajta a kézi munkát a geometrikus művészettel. Van benne igazság.

– Mikor tért át a magyar művek gyűjtéséről a nemzetközi mezőnyre?

– A kilencvenes évek végére a kortárs magyar művészek közül mindenkihez eljutottam. Konok Tamás festőművésszel és a feleségével, a szobrász Hetey Katalinnal is jó barátságba kerültem. Ők Párizsban, Svájcban éltek, és sokat meséltek arról, ki, hol, mit alkot a világban, így a figyelmemet az európai művészek felé fordították. Igyekeztem azért is nemzetközi alkotók műveit venni, mert azt gondoltam, hogy azok biztosan tartani fogják az árukat, sőt. Hetedik éve szerepel a veszprémi múzeumunk a BMW Art Guide-ben, amely a világ több mint kétszáz független, látogatható kiállítóhellyel rendelkező gyűjteményét összegzi. Ennek az az oka, hogy olyan nemzetközileg elismert alkotók munkáit is meg tudtam szerezni, mint Josef Albers vagy Bridget Riley – ebben Geskó Judit folyamatosan nagy segítségemre volt. 

"Tanítani szeretnék a művekkel, és megadni másoknak is az örömöt, hogy láthatják ezeket az alkotásokat" 
Fotó: Jóvér László

– Ha valaki megnézi a Modern Képtárban a gyűjteményéből összeállított aktuális kiállítást, egyértelmű, hogy friss művek is a birtokában vannak, tehát a mai napig keres és vásárol?

– Én az a gyűjtő vagyok, aki mer eladni, tisztítani a gyűjteményt, tehát a kollekcióm dinamikusan változik. Húsz évig gyönyörködtem a Tóth Menyhért képekben, aztán jött valaki, aki jobban vágyott rájuk. Az a jó eladás, ha nem én akarok eladni, hanem a vevő szeretne vásárolni. Ha viszont eladok egy képet, vehetek az árából egy másikat. Két Josef Albers-kép van Magyarországon, az egyik az enyém. Max Billtől a Szépművészeti Múzeumnak sokszorosított grafikája van, nekem eredeti olajfestményem.

– Hogy nyílt lehetősége ezekre az egyedülálló vételekre?

– Az utazásaimat összekötöttem a kortárs művészeti vásárokkal, hogy feltérképezzem a terepet. Aukción semmit nem vettem, vagy a művésztől, vagy galériáktól vásárolok. Ha az ember nem tud megvenni egy világhírű alkotótól egy olajfestményt, akkor megpróbál egy eredeti papírmunkához jutni, és ha az sem megy, akkor egy sokszorosított grafikához. Van, akinél én is csak ez utóbbit tudom megfizetni, manapság már nekem is durvák az árak. 

– Több jelentős magángyűjtemény is létezik Magyarországon, de a legtöbbet csak a kiváltságosok láthatják. A magánmúzeum ötlete honnan jött? 

– Minden gyűjtő eljut oda, hogy elfogynak az üres falfelületek a lakásában. Van, aki ilyenkor úgy gondolja, hogy a többi képének nem raktárban a helye, és megosztaná a látványukat másokkal is. Korábban tele voltak a falaim képekkel, ma öt monokróm festményem van kint otthon, például egy Gaál András. Ennyi elég. Nyilván szerettem volna okosan elkölteni a pénzemet, de nem a vagyongyarapítás miatt gyűjtök. Tanítani szeretnék a művekkel, és megadni másoknak is az örömöt, hogy láthatják ezeket az alkotásokat.

Borítókép: Vass László (Fotó: Vass Cipő)