Gond és gond között is van különbség. Korábban alacsony foglalkoztatási szint jellemezte a magyar gazdaságot, ebből fakadóan pedig számos probléma keletkezett. Nem lehetett csökkenteni az adók mértékét, miközben így sem folyt be elegendő bevétel a költségvetésbe. Fizetés helyett állami segélyekből igyekeztek megélni az emberek. Az egyre kilátástalanabb állapot tarthatatlanná vált, nem véletlenül nevezte meg 2010-ben fő célkitűzésként az Orbán-kormány a foglalkoztatás jelentős bővítését. Ez teljesült, mintegy egymillió fővel nőtt a munkából élők száma. Ezzel nagyon sok korábbi nehézséget lehetett leküzdeni, ami társadalmi és gazdasági téren is kifejtette jótékony hatását. Közel kerültünk a teljes foglalkoztatottsághoz, ám ezzel előállt a fentiekhez képest egy „kellemesebb” probléma: egyre több ágazatban kell szembesülni a munkaerőhiánnyal.
A Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége nemrégiben felmérést készített az üzleti hangulatról. A szervezet tagvállalatai közül többen nevezték meg a nehézségek sorában a munkaerőhiányt, mint korábban. Ez a Német–Magyar Ipari és Kereskedelmi Kamara felmérésében is visszaköszönt, miszerint leginkább a termelésben dolgozó fizikai munkások körében érződik hiány, de szükség lenne több informatikusra és kutatás-fejlesztésben dolgozó szakemberre is. Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter már többször hívta fel a figyelmet arra, hogy a fejlesztésekhez több munkavállalóra lesz szükség. A kormány ugyanakkor azt is nyomatékosan hangsúlyozza, hogy minden körülmények között a hazai munkavállalóké az elsőbbség, ráadásul a rendszerben még van tartalék.
