Noha számos vitatható eleme van Raskó György politikai pályafutásának és közéleti tevékenységének, a leginkább számonkérhető mozzanat talán az, hogy külföldi érdekek is befolyásolhatták a döntéseit.
A rendszerváltás utáni privatizáció egyik központi figurájaként Raskó például közrejátszott abban, hogy az élelmiszeripar jelentős része külföldi kézre került.
Noha lehet amellett érvelni – mint ahogy a közgazdász ezt meg is tette az 1999-ben kiadott Az élelmiszeripar privatizációja Magyarországon című könyvében –, hogy szükséges volt a külföldi tőke nagyarányú bevonása, ám az agrárvállalkozó életének ismerete alapján legalábbis megkérdőjeleződik Raskó nemzeti elköteleződése.
Alkotmányellenesen viselt pozíció
Figyelemre méltó például, hogy Raskó György úgy lehetett a privatizációért felelős Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) igazgatótanácsának tagja, hogy közben az Alkotmánybíróság határozata szerint is alkotmányellenesen töltötte be ezt a pozíciót, mivel akkor az érdekeltségébe tartozott egy, a magyar mezőgazdaságnak konkurenciát jelentő szójaimportcég, a Hunsoya Kft. Miután 1991–1992-ben az olasz Feruzzi-csoportnak eladták a hatalmas hasznot hozó növényolajipar koronaékszerét, a Növényolajipari és Mosószergyártó Vállalatot (Nömov), szakmai berkekben egyesek tudni vélték, hogy Raskó „nagy jutalékért járt közben a cég eladásáért”. A tender veszteseinek egyike a Legfelsőbb Bíróságig is elment az igazáért, de minden szinten vesztett, s a parlamenti vizsgálóbizottság is tisztázta az ügyben az államtitkárt. Mindemellett a növényiolajipar dobra veréséből fakadó botrányok után már a szövetségesei közül is sokan kritizálták Raskó és társai privatizációs ámokfutását.
Raskó György azonban nem sokat törődött a kormány és az ellenzék oldaláról is érkező bírálatokkal, és a konszenzussá szilárdult közvéleménnyel szembemenve is makacsul ragaszkodott az igazához. A már említett könyvében például úgy fogalmazott: „a szerkezetváltáshoz a tőkeerős külföldi befektetők bevonása egyszerűen elkerülhetetlen volt”.
