Noha számos vitatható eleme van Raskó György politikai pályafutásának és közéleti tevékenységének, a leginkább számonkérhető mozzanat talán az, hogy külföldi érdekek is befolyásolhatták a döntéseit.
A rendszerváltás utáni privatizáció egyik központi figurájaként Raskó például közrejátszott abban, hogy az élelmiszeripar jelentős része külföldi kézre került.
Noha lehet amellett érvelni – mint ahogy a közgazdász ezt meg is tette az 1999-ben kiadott Az élelmiszeripar privatizációja Magyarországon című könyvében –, hogy szükséges volt a külföldi tőke nagyarányú bevonása, ám az agrárvállalkozó életének ismerete alapján legalábbis megkérdőjeleződik Raskó nemzeti elköteleződése.
Alkotmányellenesen viselt pozíció
Figyelemre méltó például, hogy Raskó György úgy lehetett a privatizációért felelős Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) igazgatótanácsának tagja, hogy közben az Alkotmánybíróság határozata szerint is alkotmányellenesen töltötte be ezt a pozíciót, mivel akkor az érdekeltségébe tartozott egy, a magyar mezőgazdaságnak konkurenciát jelentő szójaimportcég, a Hunsoya Kft. Miután 1991–1992-ben az olasz Feruzzi-csoportnak eladták a hatalmas hasznot hozó növényolajipar koronaékszerét, a Növényolajipari és Mosószergyártó Vállalatot (Nömov), szakmai berkekben egyesek tudni vélték, hogy Raskó „nagy jutalékért járt közben a cég eladásáért”. A tender veszteseinek egyike a Legfelsőbb Bíróságig is elment az igazáért, de minden szinten vesztett, s a parlamenti vizsgálóbizottság is tisztázta az ügyben az államtitkárt. Mindemellett a növényiolajipar dobra veréséből fakadó botrányok után már a szövetségesei közül is sokan kritizálták Raskó és társai privatizációs ámokfutását.
Raskó György azonban nem sokat törődött a kormány és az ellenzék oldaláról is érkező bírálatokkal, és a konszenzussá szilárdult közvéleménnyel szembemenve is makacsul ragaszkodott az igazához. A már említett könyvében például úgy fogalmazott: „a szerkezetváltáshoz a tőkeerős külföldi befektetők bevonása egyszerűen elkerülhetetlen volt”.
Üdvözölte a brüsszeli befolyást
Azt, hogy Raskó György miként viszonyul a nemzeti szuverenitásunkhoz, egy kijelentése világítja meg a leginkább az uniós csatlakozásunk előestéjéről. „Azért is örülök annyira az EU-csatlakozásnak, mert akkor a mezőgazdasági politikánkat Brüsszelből fogják vezérelni, nem itthonról” – fogalmazott a közgazdász az Élet és Irodalomnak 2003 novemberében.
Itt érdemes megjegyezni, hogy Magyar Péter – akinek Raskó György az utóbbi időben lelkes támogatójává vált – ehhez kísértetiesen hasonló nézeteket vall agrárkérdésekben. A Tisza Párt elnöke ugyanis Brüsszel elképzelései mentén követeli az uniós agrártámogatási rendszer lebontását, ami azonban csődbe vinné a magyar gazdákat.
Visszakanyarodva Raskó Györgyre, a zöldbáró sosem rejtette véka alá, hogy büszke a külföldre ágazó nexushálózatára.
Így például 2003-ban a Világgazdaságnak a következőképpen dicsekedett: „Az üzleti sikereim alapja az a kapcsolatrendszer, amelyet a 90-es évek elején, a privatizációs időszakban építettem ki, és az a bizalmi tőke, amely elsődlegesen külföldi befektetők részéről nyilvánult meg felém.”
Mexikó, Kolumbia, Brazília
Valójában Raskó még ennél is jóval korábban – még javában a Kádár-rendszer éveiben – kezdhette építgetni a külföldi kapcsolatait. Első munkahelye az Agrimpex Külkereskedelmi Vállalat volt, ahonnan hamar, 1982-ben bekerült a világbanki agrárhitelprogramok megalapozásához létrehozott kutatócsoportba. Majd 1984–1985-ben a magyar és a mexikói kormány tudományos-technológiai együttműködése részeként a mexikói mezőgazdasági minisztérium mérnök-továbbképző intézetében tanított vállalati gazdaságtant és könyvvitelt.
Ezzel egyidejűleg Veracruz szövetségi államban a Világbank által finanszírozott Iparszerű kukoricatermelési program pénzügyi szakértője volt.
Majd egy kis kitérőt követően, amikor is 1987 januárjától kilenc hónapon át a Magyar Hitelbank üzletpolitikai osztályát vezette, ugyanazon év októberétől ismét külföldön dolgozott: Kolumbiában és az északkelet-brazíliai Bahia és Pernambuco államokban a Világbank által támogatott öntözési program végrehajtásában vett részt. A Világbank alkalmazottjaként érkezett meg végül a magyarországi rendszerváltás politikai színpadára, s lett a Földművelésügyi Minisztérium privatizációs és vállalkozásfejlesztési főosztályának a vezetője Antall József kabinetjében.
Megjegyzendő: az 1980-as években csak az állampárthoz hűséges kádereknek osztottak olyan pozíciókat és munkahelyeket, amilyeneket Raskó tölthetett be az Újvilágban.
