− A Kreml az elmúlt húsz évben modernizálni próbálta haderejét. Az erre szánt költségvetés nagy részét ellopták és luxusjachtokra költötték. A katonai tanácsadók azonban ezt nem mondhatták el elnöküknek. Ehelyett hazugságokat jelentettek neki
− írja Twitter-bejegyzésében Andrej Kozirev, aki még Borisz Jelcin kormányában töltött be külügyminiszteri pozíciót. Habár lehet igazság az orosz diplomácia korábbi vezetőjének szavaiban, a helyzet valószínűleg korántsem ennyire rossz, ami az orosz hadsereg modernizációját illeti.
A hadfelszerelések fejlesztése a kétezres évek vége óta az orosz haderő és hadiipar legfőbb prioritása. Az Anatolij Szergyukov korábbi védelmi miniszter által 2008-ban kezdeményezett hadügyi reform egyik fő célja az új felszerelések beszerzése mellett a régi, elavult szovjet technológiák modernizálása volt. Ennek köszönhetően sikerült korszerűsíteni − többé-kevésbé − a haderő különböző részeit. A T–72-es és T–90-es harckocsik továbbfejlesztett típusaival, valamint a T–14-es, újgenerációs tankokkal kiegészülve
Oroszország rendelkezik a világ harmadik legnagyobb harckocsiállományával.
A rakétatüzérségi egységek is jelentős fejlődésen mentek keresztül, a Tocska–U rakétarendszereket Iszkanderek váltották fel, a Grad és Szmercs rakéta-sorozatvetőket is korszerűsítették. A légiflotta is átalakításon esett át: a Szu–27-es vadászgépeket negyedik generációs Szu–35-ösök váltották,
valamint 2020-ban a légierő szolgálatába álltak a Szu–57-es ötödik generációs harci repülőgépek is.
Ezek mellett Vlagyimir Putyin orosz elnök 2018-ban orosz „szuperfegyverek” létezéséről is beszámolt, többek között a hiperszonikus, atomtöltettel felszerelhető Avangard rakétáról és a Poszeidón személyzet nélküli nukleáris tengeralattjáróról.
Ezek után felmerülhet a kérdés: miért nem vetették be eddig a legmodernebb technológiákat Ukrajna ellen? Ennek több oka is van.
A sokat emlegetett szuperfegyverek célja elsősorban az elrettentés, ezeket valószínűleg csak abban az esetben alkalmaznák, hogyha közvetlen konfliktusba kerülnének a NATO-val, ezáltal Washingtonnal.
Emellett nagyon új technológiákról van szó, az sem biztos, hogy száz százalékig készen állnak a bevetésre. Ezzel szemben rakétatüzérségi szinten a legtöbb új fejlesztést folyamatosan alkalmazzák az ukrán nagyvárosok ostrománál. Annak, hogy T–14-eseket vagy Szu–57-eseket miért nem látunk Ukrajnában, két oka lehet. Egyrészt az orosz katonai vezetés valószínűleg elszámította magát, ami az ukrán ellenállást illeti. Való igaz, hogy elavultabb technológiával és jóval kisebb haderővel néznek szembe, így pedig logikus döntés nem bevetni a legmodernebb fegyvereket, amelyeket esetleges megsemmisítésük után jóval többe kerül újragyártani. Másrészt mind a T–14-es, mind a Szu–57-es csak kis létszámban áll rendelkezésre, ezenfelül pedig még egyik modell sincs bevetésre kész állapotban. Habár ilyen vadászgépek bizonyítottan Oroszország Déli katonai körzetében is vannak, használatukra kevés az esély, ugyanis szakértők szerint magas intenzitású hadviselésre csak 2025 környékén lesznek alkalmasak.
A szárazföldön pedig eddig úgy tűnik, hogy szinte kizárólag a T–72B3-as harckocsikra támaszkodnak, amely a legolcsóbb és legkevésbé modern az orosz állományban, mégis olyan páncélzattal rendelkezik, amely bizonyos mértékig ellenálló a fejletlenebb ukrán tankokkal és páncéltörő rakétákkal szemben.
Ebből a szempontból a T–14-esek bevetése feleslegessé válik.
Borítókép: T–14-es Armata harckocsi (Fotó: Wikipedia Commons/Vitalij V. Kuzmin)
Orosz–ukrán háború 
