Akik életben maradtak, azokat halálra dolgoztatták

– Már majdnem harminc éve kutatja a Szovjetunióba, kényszermunkára elhurcolt civilek, hadifoglyok történetét. Az ön családja is érintett ebben, vagy miért érdekelte a téma?

– Igen, a nagyapámat 1945 márciusában az utcáról hurcolták el civilként. Akkoriban a forgalmasabb városi tereken járőröző szovjet katonák bárkit igazoltattak, majd letartóztattak. 1990-ben, amikor a Hadtörténelmi Levéltárban dolgoztam, megtaláltam azt a dokumentumot, amelyben a nagyanyám kérelmezte, hogy engedjék szabadon a nagyapámat. Bár a családban már hallottam erről, mégis döbbenetes volt számomra, amikor a családi történet egyszer csak történelemmé vált, és szembesültem azzal, hogy több száz doboznyi irat szól hasonló elhurcolásról. Ez nagyon nagy hatással volt rám. Rácsodálkoztam arra, hogy nagyapám csak egy volt a sok tíz-, százezer ember közül.

– A nagyapja hazatért végül?

– 38 kilósan érkezett haza, és nem ő volt az egyetlen hasonló állapotban. El kellett rejteni előle az ételt, mert a hazatérők közül sokan jóllakásig ettek, és rögtön belehaltak. Menczer Gusztáv, akit szintén elhurcoltak, és egy láger főorvosa lett, azt írta, hogy 33 kilósan hozták fel a fürdőből, a halálhoz közeli állapotban a kárpátaljai Horkai Barna lelkipásztort. El tud képzelni ennyi kilósan egy férfit? Az élelem, amit ott kaptak, az éhenhaláshoz sok volt, az élethez pedig kevés. Az elhurcolás indoka pedig nemcsak a munkaerő­hiány pótlása volt, hanem az ellenségnek szóló megtorlás is. Ez a bosszúállás számos visszaemlékezésből kiderül, amikor a lágerek ügyeletes tisztjei megkérdezik, hogy hányan hunytak el, s a hallott számra azt felelik: malo, azaz kevés.

– Munkaerőhiányra, háborús veszteségre hivatkozva vitték el a civil lakosságot. Egy éhen haló munkás nem tud dolgozni. Ez ellentmondásos.

– Valóban, de ezzel a szovjet rendszer nem törődött. Ezért a foglyokat sokszor halálra dolgoztatták. Dupka György történész talált egy dokumentumot, amit a 183-as Novij Boriszov-i láger parancsnoka írt 1945-ben. Ebben az áll, hogy három hónap alatt 3547 fő érkezett a lágerbe, közülük 2262 meghalt, de a jelentés végén mégis azt írja, hogy az 54 500 normanap helyett 36 864-et így is teljesítettek. Egy ember egynapi munkája volt a normanap, és noha sokan meghaltak, a kitermelés mégis megközelítette a tervezettet. Tehát aki életben maradt, azt halálra dolgoztatták, hogy teljesítsék a tervet. Ez emberkínzás volt. Ráadásul folyamatosan azzal hitegették a foglyokat, hogy nemsokára hazamehetnek, aminek szintén borzasztó lelki következményei voltak. Sokan inkább meg akartak halni.

– Most jelent meg Málenkij robot – A Magyarországról ítélet nélkül szovjetunióbeli kényszermunkára elhurcolt civilek története című nagy monográfiája. Hol tart most a kérdés kutatása?

– Csak a rendszerváltás után lehetett kutatni a hadifoglyok és az elhurcolt civilek témáját, és némi túlzással azt lehet mondani, hogy addig nem lehetett, utána meg nem volt mit kutatni. A Magyar Vöröskereszt hadifogoly­osztályának teljes iratanyaga eltűnt vagy megsemmisítették, a megyei levéltárakban felfedezhetők a rendszeres selejtezés nyomai, és az is döbbenetes, hogy az 1945-től 1947-ig működő Hazahozatali Kormánybiztosság nevű kormányszervnek csak egy centi iratanyaga maradt meg. Mivel a kommunisták rengeteg iratot tüntettek el, ezért van ­óriási jelentőségük a visszaemlékezéseknek, annál is inkább, mert a szovjet dokumentumokból nagyon kevés került elő. Tehát a téma kutatása még igencsak gyerekcipőben jár. Rengeteg a megválaszolandó kérdés, hiszen a hozzátartozókkal együtt több mint négymillió embert érintettek a történtek.

Háromszázezer civilt hurcoltak el ítélet nélkül a szovjetek Fotó: Éberling András

– Tavaly jelentették be: a magyar–orosz levéltári bizottság megállapodott arról, hogy lehetővé teszik az Oroszországba elhurcolt magyar állampolgárok iratainak feltárását.

– Ennek várhatóan meglesz a hozadéka is. Először az Antall-kormány érte el, hogy 51 ezer kint meghalt és regisztrált fogoly személyi adatait hazaküldjék, ami mostanra 66 ezerre nőtt. Még csaknem félmillió magyarra vonatkozó iratot várhatunk, ezek nagy része személyi karton. Egy negyven kérdésből álló személyi gyűjtőbe írták az elhurcoltak adatait, ezeket digitalizálják és átadják majd. Régen is tudtuk, hogy léteznek, de eddig nem volt olyan kormány, amely szorgalmazta volna az átadásukat.

– Róluk szól a könyve is?

– Részben, ugyanis a második világháborús Magyarország területéről a mintegy egymillió szovjet fogságba került közül „csak” arról a közel 300 ezer civilről szól a könyvem, akiket ítélet nélkül hurcoltak el, tehát nem a mintegy 700 ezer katonaként fogságba vetettről és nem is a gulágra ítéltekről, bár róluk is esik szó e kötetben. Könyvemben a téma jelentőségétől kezdve az elhurcolások különböző típusain, a táborokon át az elhurcoltak hazatéréséig és az utóhatásokig tárgyalom a kérdést. De még rengeteg kutatnivaló van, az alapokat leraktuk, és sokan azt hiszik, hogy ezt a témát már jól feldolgozták, de ez egyáltalán nincs így, hisz kevesen kutatjuk és rengeteg irat eltűnt. Jó lenne egy intézet is, amely ezzel foglalkozik, hiszen mi ezt a Gulágkutatók Nemzetközi Társaságának tagjaiként kutatjuk, szabadidőnkben.

– Sok korábbi elhurcolttal készített interjút. Mertek beszélni vagy féltek megnyilatkozni?

– Még húsz évvel a rendszerváltás után is volt olyan interjúalany, aki azt mondta, hogy ne kapcsoljam be a diktafont, vagy mindent letagad, ha mégis a nevével közlöm az anyagot. Ez nem csoda, hisz azzal fenyegették őket, hogy a családjukat is elviszik, ha erről beszélnek. Voltak, akik még húsz-harminc évvel később is azt álmodták, hogy megverik, vagy arra riadtak fel, hogy a csille összenyomja őket. Mindenki a gyermekeit, a családját féltette, sokszor önmagukat erősítgették interjú közben, mondván, hogy őket már vihetik ahová akarják, hisz már öregek. Olyan is volt, aki a gulágemlékév után jelentkezett kárpótlásért, mert ez idáig nem mert, attól félt, hogy visszarendeződnek a dolgok.

– Azt megkérdezte tőlük, hogyan lehetett életben maradni?

– Az bizonyos, hogy aki lelkileg összeomlott, az a visszaemlékezések szerint minden betegséget hamarabb elkapott, és meghalt. Aki haza akart menni, mert tudta, hogy haza kell mennie a gyermekéhez vagy a szerelme várja otthon, tehát akinek volt belső hite vagy valami magán túlmutató célja, azok a legmostohább körülményekben is életben maradtak. Vagy ahogy Placid atya mondta, azzal biztatták magukat: Isten is úgy akarta, hogy életben maradjanak.

– Hallott olyan történetet, amely jól példázza ezt a belső hitet?

– Egy bácsalmási család története felemelően szomorú. Öten voltak testvérek, két fiú és három lány. A fiúk katonaként tűntek el a Szovjetunióban, a három lányt pedig civilként elhurcolták. De a három lánytestvért a kinti elosztáskor nem tudták elválasztani, mert egymásba kapaszkodtak, és hiába húzták szét őket, emberfeletti erővel fogták egymást. Így együtt maradhattak, és ha az egyikük tífuszos lett, a másik eladta az alsószoknyáját élelemért, vagy levitték őt is a bányába, mert ott legalább melegebb volt, és nem fagyott meg. Az egyik férfinak pedig a kisfia adott egy bibliaigés kis lapot, amin az volt: „Akik az Úrban bíznak, erejük megújul, és szárnyalnak, mint a sasok.” Ezt megőrizte, a ruhájába varrta, hogy motozásokkor ne vegyék el tőle. Ez adott neki erőt, hogy túlélje: hisz tudta, hogy fel kell nevelnie a kisfiát, és Isten vele van. Sokat tanultam ezektől az emberektől, főleg emberi tartást és hitet.