Bátran kellene viszonyulni a saját kultúránkhoz

Mit tudunk átmenteni, mi marad meg a kulturális örökségünkből? Ez az egyik visszatérő kérdése az idén hatodik alkalommal a Nemzeti Színházban megrendezett Madách Nemzetközi Színházi Találkozónak (MITEM), amely eddig közel negyven ország darabját hozta el a hazai közönségnek. Vidnyánszky Attila, a fesztivál megálmodója és művészeti vezetője lapunknak arról is beszélt, hogy a nemzeti hagyományok sokféleségének bemutatása vezérli akkor is, amikor ázsiai egzotikus népeket vagy a Baltikum területéről érkező kis nemzetek társulatait hívja meg a találkozóra.

Az igazgató 2023-ban hazánkba hozná a színházi olimpiát Fotó: Bach Máté

– A VI. MITEM egyik legnagyobb sikere eddig a moszkvai Vahtangov Színház Ványa bácsi című előadása. Ön szerint miért volt olyan átütő erejű?

– A világ egyik legismertebb műhelyéről van szó, amely nagyon erősen kötődik az igazgató, a litván rendező, Rimas Tuminas személyéhez. Amikor átvette a Vahtangov vezetését, a Ványa bácsi volt az első olyan kirobbanó sikerük, ami irányt szabott és azóta is meghatározza a színház művészi arculatát. Egyrészt Tuminas válogatottan remek színészekkel vette körül magát, akiket méltán nevezhetünk az orosz színházi élet színe-javának. Melléjük nagyszerű látványtervezőket és zeneszerzőket választott, tehát nagyon erős csapatot épített. Őszinte, tiszta színház az övé, ebben az értelemben is példaértékű számomra: soha nem politizál, egyetlen gesztussal sem, mély alázattal viszi színpadra a műveket. Ez lehet a társulata erejének a titka. Az évek során egész rajongótábora alakult ki itthon, hiszen a Ványa bácsi előtt Tuminas litván társulatától az Álarcosbál, Moszkvából pedig az Anyegin és az Ödipusz király is nagy siker volt. Fontos, hogy visszatérő ­vendégeink nagy mesterek, remek társulatok, mint a szentpétervári Alekszandinszkij, Eugenio Barba társulata vagy a román Silviu Purcarete, a litván Nekrosius, az idén pedig másodjára láthatunk előadást a német színház egyik meghatározó rendezőjétől, Michael Thalheimertől.

– Három Csehov-darabot látunk a MITEM-en: az említett orosz–litván Ványa bácsi mellett, Silviu Purcarete rendezésében, a Nemzeti Színház társulatával a Meggyeskertet és a Szerb Nemzeti Színház társulatától az Ivanovot. Melyikük képviseli legerősebben a csehovi „drámaiatlan drámaiságot”?

– Csehov kiinduló- és végpont egyszerre; műveit mindenfelé sokat játsszák. Drámáinak világán keresztül ugyanis nagyon érzékenyen lehet beszélni a mai kor átmenetiségéről, bizonytalanságairól és arról, hogy mit gondolunk az életünkről, hogyan kellene élnünk, milyen a jelenünk és milyen jövő vár ránk. A MITEM-en minden évben látható legalább egy műve, de, mint az idén is, külön minifesztivál is szerveződik köré. Három nemzet társulata háromféle esztétikával közelített Csehovhoz. Az is nagyon érdekes és tanulságos – nemcsak nézői, hanem szakmai szempontból is –, hogy miként érvényesül egy-egy nemzet színházi felfogása ugyanazon szerző művein keresztül.

– Az orosz színház jelenléte hagyományosan erős a fesztiválon. Most ők a világ színjátszásának élbolya?

– Mindig más-más régió, ország jelenti a szakmai húzóerőt a világ színjátszásában. Jelenleg Oroszországban rendkívül élénk színházi élet zajlik, egymással versengő csapatokat látunk, elképesztő a fesztiválkavalkád, nagyon sok külföldi rendező is dolgozik ott. A világ összes nagy színházi seregszemléjén erőteljes az orosz jelenlét, így van ez a MITEM-en is. Az elmúlt húsz-harminc év hazai színjátszásában a német hatás volt meghatározó. Fontos, hogy más hatások is érvényesüljenek. A MITEM a sokféleség ünnepét kínálja a közönségnek.

– Az ön színházi nyelvét mennyire határozza meg az orosz esztétika?

– Az én színházi esztétikámról itthon úgy írnak, mint amin érződik az orosz kultúrkör hatása, hiszen ott tanultam. Ellenben ha Oroszországban mutatok be valamit, ott azt mondják, hogy ez valami egészen más. Kodály Zoltán és Bartók Béla jelenti számomra a példát, akik egyszerre voltak saját koruknak nagyon „kortárs”, aktuális művészei, nemzetiek és nemzetköziek. Engem az foglalkoztat, hogy miként lehet olyan színházat művelni, amely a csak ránk, magyarokra jellemző kulturális kincstárból merít, pontosabban abból is. Az orosz kultúra hatalmas és gazdag, ami rendkívüli öntudatot ad; abból építkezni és meríteni, azokat a hagyományokat folytatni, újragondolni, vitatni rendkívüli erőt jelent. Ha van mit tanulnunk tőlük, akkor az egyfajta nagyvonalúság ebben a tekintetben, ami irigylésre méltó a mi „kisnemzeti” görcseinkkel összevetve. Nekünk is ilyen bátran, ugyanakkor alázattal kellene viszonyulnunk saját kultúránkhoz.

Az igazgató 2023-ban hazánkba hozná a színházi olimpiát
Fotó: Bach Máté

– Hogy kerülnek képbe azok az egzotikumok, mint néhány éve a jakut­földi színház, a tatár színház vagy éppen az arab társulatok, idén pedig a kazah előadók?

– Járt már nálunk tradicionális kínai és koreai színház is, tavaly pedig egy észt társulat nyűgözött le bennünket. Alaptémáink egyike a nemzeti kultúrák helyzetének, lehetőségeinek, jövőjének vizsgálata. Az, hogy mit tudunk átmenteni, mi marad meg a kulturális örökségünkből. A kis népek nem feltétlenül önmagukban érdekelnek bennünket, hanem ezen törekvéseik által. Egy tatár, kazah, jakut, észt vagy iraki előadáson keresztül azt láthatjuk, ők miként gondolkoznak saját magukról. Láthatjuk, miként tud érvényes előadás születni a jakut folklór és Shakespeare találkozásából. Tudatos választás volt, hogy a Kazah Állami Színház a Korkut legendájával olyan darabot hozzon el, amely nemzeti identitásuk egyik központi figurájáról szól egy kortárs kazah író művén keresztül.

– Már látható, hogy általában melyek azok a darabok, amelyekre fogékony a hazai közönség?

– Tudtuk, hogy vannak előítéletek. A célunk többek között lehetőséget adni a közönségnek és a szakmának is, hogy ezeken túllépjünk. A MITEM története azt is mutatja, hogy kitartó munkával, remek előadásokkal eredményeket lehet elérni. Kétségtelen, hogy minden évben van két-három olyan előadás, amelyikre nem fogynak el a jegyek. Az egzotikus, keleti népek előadásai iránt kisebb az érdeklődés, aminek az okát nem igazán értem. Azt sem, hogy Matthias Langhoff világhírű német rendező nevére pár éve nem telt meg a nézőtér, vagy a litván Eimuntas Nekrosius előadására nehezen keltek el a jegyek. Akik bizalmatlanok voltak a szlovének tavalyi Iliászával szemben, életre szóló színházi élményről maradtak le.

– Eddig a határon túli színházat erdélyi túlsúly jellemezte a találkozón, idén ezen is változtattak.

– Igen, ezt szerettük volna némiképp feloldani: tavaly az Újvidéki Színházat hívtuk meg, idén pedig a felvidékről a Komáromi Jókai Színház társulatát. A nálunk megjelenő határon túliak aránya némiképpen tükrözi a helyi viszonyokat: míg Felvidéken két-három társulat van, a Vajdaságban négy, Erdélyben viszont húsz.

– A MITEM további fejlesztését az jelenthetné, ha a négyévente rendezendő nemzetközi színházi olimpiának Budapest adna otthont, és a fesztivállal mintegy karöltve tartanák meg. Mik a kilátások a 2023-as találkozóra nézve?

– A Nemzeti Színház meghívást kapott az idén Szentpéterváron zajló színházi olimpiára, ami nagy dolog, hiszen kőszínház Magyarországról még soha nem vett részt ezen az eseményen. Szep­tember végén utazunk ki a Rocco és fivéreivel. Lesz alkalmam találkozni az olimpia alapító tagjaival, és fel fogom vázolni nekik a tervemet. 2023-ban külön fényt adna a találkozónak, hogy abban az évben ünnepeljük Madách Imre születésének 200. évfordulóját.

– A nagyszabású fesztivál a teljes fővárosi kőszínházi szcéna bevonásával valósulhat meg?

– Terveim szerint azzal fogom megkeresni a színházakat, hogy ők maguk válasszák ki a színházi olimpia vagy a MITEM költségére a nekik tetsző, velük rokon esztétikájú előadásokat, a számukra fontos témákat feldolgozó darabokat.

– Nem gondolt arra, hogy már az olimpiát megelőző években a MITEM-re hívjon más hazai társulatokat, produkciókat?

– Lehet, hogy egyet-egyet beemelünk a programba, de a fő vonalat a külföldi produkciók jelentik. A MITEM-nek stabil költségvetése van, közben évről évre növekednek a kiadások. De lehet, hogy hamarosan elkezdünk ebbe az irányba is nyitni.

– A rendezvény már a harmadik évében felkerült a fesztiváltérképre. Miként fogadja a hazai színházi világ, a hazai kritikusok a találkozót?

– Azt látom, hogy a szakma itt van és nézi az előadásokat. Hogy kinek mi tetszik, nem tudom. Eleinte izgultam, hogy össze lehet-e mesterművekből állítani egy fesztiválprogramot. Rájöttem, hogy nem lehet egyöntetűen magas színvonalú előadásokat elhozni egy évben, de állapotfelmérést lehet adni arról, hogy körülbelül hol tart az európai színjátszás, milyen folyamatok zajlanak, milyen energiák hatnak rá. A közép-európai régió erősítését fontosnak tartom: idén az ukrán, szlovák, szerb társulatok tükrözik ezt a törekvésünket. A szomszédos országok jelenléte azért lényeges, mert nagyon fontos hidat képeznek az együtt élő kultúrák és emberek között.