Talán még soha nem volt Dosztojevszkij munkássága annyira aktuális, mint manapság. Az író életművének nagy része ugyanis vádirat a rációt mindenek fölé helyező modern európai kultúra ellen. Nála a bűntények alapja mindig az értelem, nem szenvedélyből gyilkolnak hősei. Az ész Dosztojevszkijnél nem Isten adománya, hanem az ördögé, ahogy Ádám és Éva bűnbeesésének története is leírja a Bibliában. Dosztojevszkij legnagyobb és mindent betetőző, az író egész életművét szintetizáló regénye, a Karamazov testvérek arra mutat rá, hogy a francia forradalom utáni európai kultúra az ész diadalmenetét hirdetve tévúton jár, mert mindent – érzelmet, vallást – alárendel a ráció mindenhatóságába vetett hitnek.
Az előadás mindezt úgy interpretálja, hogy az első felvonásának végén az ördög járja pokoli táncát. Mintha csak a televízió valamelyik szórakoztatónak szánt műsorát néznénk, ahol persze mindent szabad az olyan embereknek, akik percenkét mondják el magukról, hogy ők mennyire szabadok. A második felvonás befejezése viszont felettébb megnyugtató. Dosztojevszkij világában ugyanis győz a normalitás. Segítségnek ott van a vallásos istenhit, az író szerint ugyanis ebben a kegyetlen világban enélkül nem nagyon fog menni.
Aljosa, a legkisebb Karamazov pedig egy új dinasztiát alapít, Liza (Hermányi Mariann) karjaiban megtalálja a békét és nyugalmat, az egymásra figyelő, gondoskodó szeretetet. Bár Aljosa kegyetlenül megbántotta a lányt, ma már ennél kevesebbért is válóperes ügyvédhez rohangál fél Európa, ám két embernek, akinek van világképe, hite és tudják szeretni Istenen kívül az embert is, sőt önmagukkal is szembe tudnak nézni, jár a megváltás, mert képesek a megbocsátásra.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!