Tudomásom szerint nincs vita a magaskultúra és a populáris kultúra között: egymással párhuzamosan léteznek (még akkor is, ha sűrű átjárás, egymásra hatás van közöttük) – viszont a megítélésük néha hihetetlen indulatokat szül.
A Magyar művészet című, már többször megénekelt, nagyon komoly szakmaisággal bíró folyóirat legfrissebb számában éppen a magasművészet és a populáris kultúra témakörét járja körül, olyan mélyen, alaposan és új szempontokat adva, amilyeneket többek között – már a lapszám előszavában – Kulin Ferenc főszerkesztő felvet: „Vajon nem fenyegeti-e valamennyi művészeti ágat az a veszély, hogy végletesen elszigetelődik, ha akár a kereslet-kínálat törvényéhez, akár valamelyik esztétikai doktrínához, netán kultúrpolitikai tézishez igazodik?”
Természetesen ezek olyan felvetések, amelyeket köteteken keresztül sem lehetne alaposan körbejárni, a lap szerkesztőinek azonban mégis sikerült olyan okosan válogatni a rendelkezésre álló témák tudományos feldolgozását illetően, hogy egy kicsit mindenbe belekóstolhatunk: összeszednek minden vagy majdnem minden fontos dolgot a popularitással, vulgaritással, magasművészettel kapcsolatban – nagyon magas nyelvi színvonalon megírva.
Az sem meglepetés, hogy vannak személyesebb és szenvedélyesebb írások (Jankovics Marcell írása a „gyerekeknek szóló”-ságról, Temesi Ferenc esszéje Dugonics András Etelka című regényéről vagy Németh László szigorú megszólalása Harsányi Zsolt munkássága kapcsán) és vannak áttekintő, ismertető és értékelő jellegű szövegek, mint például Szmodis Jenő Popularitás, humor, kultúra vagy Csáji László Koppány A népművészet és a hivatásos művészet szembeállításának háttere és következményei című tanulmánya, Mezősi Miklós egészen meglepő párhuzamokat vonó szövege, a Meseszerű akciófilmek: az Odüsszeiától a Macskafogóig vagy Csatári Bence tanulmánya A könnyűzene művészeti értékeinek megítélése a Kádár-korszak első felében címmel.
Magyar művészet. 2019/1. Az MMA Kiadó gondozásában kiadja a Magyar Művészeti Akadémia titkársága.
