„XI. Jézust keresztre szegezik. / A szegek is én vagyok.” Ilyen reflexiókat, kommentárokat, végső megállapításokat kevesen párosíthatnak örök érvényű mondatokhoz anélkül, hogy jó szándékú, de kétes értékű blöff gyanújába keverednének. Légrádi Gergely negyedik kötetét olvashatjuk, a szerző a fülszöveg tanúsága szerint „háromgyermekes családapa, szabadidejében ír, olvas, kertészkedik, színházba jár és ügyvédkedik”. Erre szokták azt mondani egyszerű paraszti szóval, hogy tudja, hol lakik az Úristen.
Rövid, drámai tömörségű novellák, belső történések, filozófiai, teológiai alapkérdéseken morfondírozás valakitől, aki nem engedte meg magának a „nagy művészek exodusát”, a kívülállás luxusát, aki nem ítél, nem értékel, de nagyobb, transzcendens összefüggésekben próbál látni és láttatni viszonyokat: orvos és beteg, hatalmas és nincstelen, Isten és ember, apa és gyermek, férj és feleség, bűnös és áldozat, élő és holt. Sok írás témája, alaphelyzete vagy történetvezetése idézi az ügyvédi munka tapasztalatait: végrendelet, tárgyalás, a jogi nyelv és a jogi gondolkodás kontextusában tűnnek föl hétköznapi határhelyzetek vagy épp végső kérdések. Schrödinger macskája, elszámolás elhunytak hagyatékával, családi drámák, Isten és Szent Péter párbeszéde – a szerző soha nem okoskodik, ellenben tapasztal, töpreng és gondolkodik. Egyszerre bátor és szerény.
„Találkoznak-e a párhuzamosok a végtelenben? Nem tudom. De azt igen, hogy a mondás úgy tartja, ha csak két választásod van, válaszd a harmadikat.”
Ez a könyv vállaltan a szerző személyes (azaz általánosan emberi) töprengéseiről szól, s ily mivoltában, mivel nem hazudja, hogy az év bestsellere, hogy meglelte a Szent Grált, hogy egyszerre cáfolja Szókratész és Kierkegaard minden állítását, lényegében támadhatatlan. Ordódi Tamás borítója és illusztrációi is ötletesek, feszültek, illenek a szövegek elvágólagos tömörségéhez, kedvencem a lábnyomba ragadt feszület és az emberkezű kóbor kutya a világfájdalmas tekintetével.
A tipográfia viszont tévedés. Ilyen nagy betűkkel a gyermekirodalmi és ifjúsági könyveket szokták szedni (kicsit a borító betűtípusa is félrevezető), hogy az olvasást épp megszerető emberkének sikerélménye legyen: hű, de gyorsan végez egy oldallal. Menekülő gondolkodás, de ez most nem tartozik ide, az viszont igen, hogy mivel Légrádi könyve nem ifjúsági vagy gyermekkönyv, nyugodtan szedhették volna gyakorlott olvasóknak való betűmérettel. Vagy azért csinálták, hogy vastagabb legyen a kötet? Ez meg pitiáner gondolkodásra vallana – de mi ne legyünk rosszhiszeműek, ők meg máskor használjanak rendes betűméretet.
Légrádi Gergely: Napfénytető. Jaffa Kiadó, 2019.
