Bátor, új és a jövőnek is szól

Olyan értéket szeretnék adni Budapestnek, ami az egész világnak és a jövőnek is szól — mondta Sou Fujimoto japán építész a Magyar Nemzetnek. A világ legfelkapottabb építészei között tartják számon, ő tervezi a Ligetben a Magyar Zene Házát. Az épületről, az épített örökség megőrzésének fontosságáról és arany falevelekről beszélgettünk.

A japán szakember szerint a modern építészet feladata egyszerű: mindig jobb életkörülményeket teremteni Fotó: Mirkó István

– Önt kísérletező, „filozofikus” építésznek tartják. Hogyan határozná meg a saját stílusát?

– A stílusom változó, inkább bizonyos attitűdök alkotják az építészetem alapját. Szerintem a természettel jó, ­kreatív kapcsolatban kell lenni, tisztelni kell a helyi környezetet, történelmet, a klíma és az életmód sajátosságait. Párizsnak, Tokiónak vagy Budapestnek mind más kulturális gyökerei vannak, mindenhol a helyi dolgokat próbálom újraértelmezni és valami olyan újat kitalálni, ami harmonizál, de kissé kontrasztban is van a környezetével.

– Mit gondol a magyar építészetről?

– Külön nem tanulmányoztam a magyar építészetet, de tetszenek a történelmi városrészek, és az új épületek között is sok olyat láttam, ami harmonizál a környezetével. Persze olyat is, ami nem. Budapest azért izgalmas, mert kísérletezni lehet a történelmi és az új épületek közötti harmónia megteremtésével vagy éppen a köztük lévő kontrasztok hangsúlyozásával. A régi jól illeszkedhet az újhoz, ha megfelelően van megtervezve. Ez az igazi kihívása a modern építészetnek, feladata pedig egyszerű: mindig jobb életkörülményeket teremteni.

– A Magyar Zene Házát egy kétszáz éves közpark és több mint százéves épületek közelébe tervezte. Hogyan fog illeszkedni közéjük?

– A Liget szívében fekszik a Magyar Zene Háza, parkos környezetben, használaton kívüli, lerobbant épületek helyén épül majd fel. Arra törekszem, hogy tisztelettel forduljak a természethez és jól ötvözzem az épített környezettel. A kettő közötti átjárást az áttetsző, nagy üvegfelületekkel szeretném elérni.

– Mi jutott először eszébe, amikor eldöntötte, hogy pályázik a Magyar Zene Háza megtervezésére?

– A Ligetből indultam ki. Elképzeltem, milyen különös érzés lehet egy erdő kellős közepén zenélni vagy éppen zenét hallgatni. Eldöntöttem, hogy ez lesz a hely identitása, ezt az élményt próbáltam építészeti nyelvre fordítani. Egy átlátszó, üvegfalú koncerttermet találtam ki, a tetőn kialakított nyílásokon keresztül a föld alatti kiállítótermekbe is bejut a természetes fény, a hullámos tető által fedett emeletre pedig oktatási helyiségeket szántam. Érzékeltetni akartam, ahogyan az épület egybeolvad a Ligettel, éppen ezért egy kinti, tető alatti amfiteátrumot is terveztem.

– Sokan nagyon japánosnak tartják az épületét.

– Nem japánosnak szántam. A japánok valószínűleg nem tartanák annak, mert a szerkezete hullámos, és a nagy része üvegből van. A hagyományos japán épületek egyenesek és egyszerűek. De talán értem, mire gondolnak, mert a japán kultúra hatását is lehet érezni az épületen, ahogyan az európait is. A kettőnek a keveréke. Olyan értéket szeretnék adni Budapestnek, ami az egész világnak és a jövőnek is szól.

A japán szakember szerint a modern építészet feladata egyszerű: mindig jobb életkörülményeket teremteni
Fotó: Mirkó István

– Nemrég fejeződtek be a mélyépítési munkák. Többen azért kritizálták a látványterveit, mert szerintük nehéz lesz megvalósítani őket statikai szempontból. Például a hullámos tetőt.

– Úgy érzem, hogy jól haladunk és jó dolgokat csinálunk, az épület dizájnja olyan lesz, amilyennek bemutattuk, az intézmény végleges tartalmi elképzeléseihez pedig megtaláltuk a koncepció és a valóság közötti egyensúlyt. Építészeti szempontból a hullámos tetőzetet megépíteni nem oly ördöngös dolog, mint amilyennek tűnik. Különben a pályázat elbírálásakor minden tervet statikai szempontból is mérlegelt a bizottság.

– A belsején sem változtatnak?

– Ott csak a földszinti mennyezetet változtattuk meg, hisz az eredeti tervekben ez tükörszerű fémlemezekből készült volna. Szerencsére megihletett a budapesti Zeneakadémia gyönyörű koncertterme, amelynek mennyezetét arany falevelek borítják. Úgy éreztem, ez az! Bár a két épület nagyon különböző, az akadémia egy műemlék ház, a Zene Háza pedig egy kortárs épület. Ezeket a faleveleket gondoltam újra, mert, egy hozzájuk hasonló motívum szövi át majd a mennyezetet. A napokban reggeltől estig nézegettük az anyagmintákat, majd kiválasztottuk azokat, amelyekből például a hullámos tető vagy a belső terek készülnek.

– Valaki azzal vádolta, hogy egy ön által tervezett dél-franciaországi fürdő épületének látványtervét „adta el” újra Magyar Zene Házaként. Főleg a körökkel áttört tetőzetre gondoltak.

– Ez klasszikus fake news. 2014-ben pályáztunk a budapesti épületre, a spakoncepciót csak két-három éve készítettük el. A Magyar Zene Házának tetőzete lebeg, a földszintje áttetsző, a franciaországi épület teljesen más.

– Mi a fontosabb: megőrizni a régit vagy újjal helyettesíteni?

– Párizsban is van irodám. A város építészeti értelemben nagyon konzervatív, de nagyon progresszív is, elég, ha a Pompidou Központra gondolunk. Ha egy új épületben van valamiféle új erő is, akkor van értéke. Az, hogy az európai felfogás konzervatív, nem feltétlenül rossz. Ha a történelmi épületek értékesek, meg kell őrizni őket, ha olyat tudunk alkotni, amiben új energia van, akkor azt kell megépíteni úgy, hogy tiszteljük a környezetét. De azt is szeretem, ha az európaiak bátran keresik az újat. Jónak tartom, hogy Budapest megőrzi az épített örökségét, de azt is, hogy olyan japán építészekre is nyitottak, mint én. Ez a jó egyensúly: megőrizni és új vízióknak is teret adni. Japánban a városképek folyamatosan változnak, de különösebb vízió nélkül.

– Ilyenformán nagyobb tere van ott a kísérleti építészetnek, mint Euró­pában?

– Egyáltalán nem. Japánban az a gond, hogy sok fontos épületet bontanak le, sokszor az 50-es, 60-as évek, a háború utáni újjáépítés ikonikus épületeit dózerolják le, pusztán gazdasági megfontolásból. Ez nagy kár, hiszen abban az időben jelent meg először a modern építészet Japánban, elég, ha Kenzo ­Tange munkáit említem. Sajnos a helyükre nem izgalmas, hanem unalmas épületek kerülnek. Az építészet szabadságát komolyan kell vennünk, és olyan értékeket kell létrehoznunk, amelyek a jövőnek és gyermekeinknek is szólnak.