Vági Bence előadásával zárult a Győri Balett által szervezett 15. Magyar Táncfesztivál, a My Land ősztől a fővárosban is újra látható. A kicsit sem hétköznapi rendezésből (amely a kritikusok szerint több ezer produkció közül a legjobbnak bizonyult a világ legnagyobb művészeti fesztiválján, az Edinburgh Festival Fringe-en) kiderül, elkerülhetetlen, hogy az élet nagy részében megéljük a magányt, ám amikor közösséget kovácsolunk, barátkozunk, szerelembe esünk vagy családot alapítunk, csak bizalomra építhetünk. Jól kifejezi mindezt az a jelenet, amikor egy férfi artista kezét és lábát a földön tartja, a női artista pedig a medencecsontjába kapaszkodva kitartja, majd kimerevíti magát, testük egyesül a rezzenéstelen, mozdulatlan harmóniában. A tét ugyanis nem más, mint az életük, kockáztatni pedig csak úgy lehet, ha bizalom van.
Fotó: Teknős Miklós
Az izgalmas, igazán előremutató rendezés nemcsak az emberek egymás iránti bizalmáról szól, amit esetünkben hat ukrán férfi artista és egyetlen nő ad elő a színpadon úgy, hogy a cirkuszt, a klasszikus és a kortárs táncot a mozgásművészettel és a színházzal ötvözik, hanem arról a bizalomról is szól, amelyet a föld iránt érzünk. Bárki bárhol is éljen a világban, ha kezével az anyaföldet megérinti és koncentrál, megélhet valamit, ami túl van téren és időn. Az előadás során amúgy is furcsán éljük meg az időt, amely vagy felgyorsul, amikor például tengernyi kislabda repül a levegőben – ekkor elindul az emberek közötti verseny is –, vagy megáll, amikor az egyik ember teljes odaadással képes a másik nem hétköznapi mozdulatsorát kiszolgálni egészen a kimerevített mutatványig. Mert nagy pillanatból nincsen sok az életben sem, de az is biztos, hogy soha nem egyedül hozzuk azt létre. Vági Bence arról is szól az előadásában, amely egyébként egy új műfajt, a cirque danse-t hozta létre, hogy nemcsak az emberekben és az anyaföldben bízhatunk, hanem Istenben is.
Az előadásban kulcsszerepe van az isteni fénynek. Amikor a táncos artisták kezükkel megérintik és félrehúzzák a homokot, fény sugárzik alóla, olyan fény, amely segít élni, energiát ad, legyőzi a sötétséget. Arról már szóltunk, hogy a cirkusznak megvan a furcsa időkezelése, a felgyorsult és megállított pillanat dinamikája, de ezt most úgy használja a rendező, hogy a tánc és a színház eszköztárával történetté formálja az érzéseket. A cirkuszban, ahogy az életünkben is, központi szerepe van a humornak, ez egy dinamikus létramutatványban jelenik meg, amely addig fokozódik, hogy az egekbe röpíti a testet, míg végül befogadja az anyaföld. A bizalom és a befogadás kéz a kézben járó fogalmak. Ahogy az anyaföld befogadja a pillekönnyűvé váló testet az előadás végén, míg a lélek a fényben szárnyal, olyan természetességgel fogadja be az emberi lélek is az igazán jelentős kulturális alkotásokat. Esetünkben a táncos akrobatamutatványok úgy telnek meg mélyebb tartalommal, hogy csak később jövünk rá, az anyagot láttuk átalakulni fénnyé. Ezt a fényt már érdemes hazavinni.
