Csak gyimesi forrásból: makacs, ősi erejű népzene

Fegyelmezett, katonás, zsigeri, belső izzású zene ez, egy olyan világ zenéje, ahol az emberélet olcsó, a becsület drága, és a természet zord szépsége bármikor halálos is lehet. Igen, ez a kosteleki népzene.

Valami egészen különleges dolog az, amikor az autentikus népzenét nem gyűjtésből, öregek szájából-keze alól halljuk, és nem is messziről jött, lelkes fiatalok reprodukálják vagy cifrázzák tovább azt, amit a terepen gyűjtöttek, hanem olyan legények és leányok muzsikálnak, akik eleve ott nőttek föl, ahová mások gyűjteni mennek. Vaszi Levente, Vrencsán Anita, Timár Erika énekesek és a Zúgató Zenekar, vagyis Vrencsán Dávid, Váta Gábor hegedűsök és Kiss Árpád ütőgardonyos (általában gardonnak íratik, de a borítón gardonyként szerepel, ami szép szó) kosteleki fiatalok, akik gyimesvölgyi csángó zenét játszanak. Első lemezük címe egyszerűen: Gyimesvölgyi népzene Kostelekről.

Ha egy korszerű, posztmodern embernek kellene néhány szóval ábrázolnom, mi fán terem a gyimesvölgyi zene, azt mondanám: ez a népzene progresszív punkja. Eszköztelen: két hegedű húzza-vonja a hipnotikusan ismétlődő dallamokat az ütőgardony semmi máshoz nem hasonlítható, pluttyogó-kotyogó ütemeire (az ütőgardony az instrumentumok csodálatos világának egyik fület gyönyörködtető anomáliája: húros-ütős ritmushangszer, mintha egy dob meg egy cselló nászából született volna), erre hajlik rá, ebből lombosodik ki a férfi és női énekszólam. Van valami földszagú, vályogszagú szikárság ebben a zenében, valami makacs, ősi, megtörhetetlen erő, valami elragadó dögösség.

Pedig nincsenek nagy elszabadulások, vágtázások, őrült szólók, vagy tempók. Mindig minden középértéken van – a jellegzetes, csángó intonációval fölénekelt dallamok is, amik valami elképesztő feszültséget hordoznak, éppen szabályozottságuk miatt. Értő füllel kell ezt a zenét hallgatni, hogy fölfogjuk, a szikár hangzás micsoda matematikus variációk, bonyolítások, díszítmények összessége (a felvételek a Bresaola Studiosban készültek – nem tudom, hogy sávonként vagy egyben játszották föl az anyagot, mindenesetre teljesen élő hatása van, beburkolja az embert).

Az ütőgardony első hallásra monotonul kluttyog, aztán másodikra fölfedezzük a mindenféle páros és páratlan, olykor teljesen absztrakt, tört ritmusképleteket. A két hegedű mai mainstream zenékhez szokott fülnek teljesen váratlanul tart ki egy-egy sirámot, majd gyorsít föl egy dallammenetet, hogy aztán megint lelassuljon – mintha a lelket húzná ki az emberből, hogy aztán az énekesek visszadalolják azt a helyére. Legutóbb az óbecsei Fokos zenekar lemezét hallgatva éreztem ezt az elemi őserőt, ezt a sodró, örvénylő ener­giát, ami lassan, de kitéphetetlenül fúrja be magát az ember bőre alá, valahogy úgy, ahogyan a fák nőnek, egyszerre kapaszkodva földbe és égbe.

Ajánlott hallgatnivaló szerelmi bánathoz, eksztázishoz, sírva vigadáshoz, keserű örömmel tomboláshoz, medveöléshez és odavágyódáshoz (mármint oda, ahol az ilyen zenék születnek). A muzsikusoknak pedig ajánlott még sok ilyen lemezt készíteni, hadd hallják minél többen, mielőtt vége lesz a világnak.

Vaszi Levente, Vrencsán Anita, Zúgató zenekar: Gyimesvölgyi népzene Kostelekről. Fonó Music Hall, Budapest, 2019.