Francia rosszfiúk levelei

Amikor valaki kissé kéjelegve, kissé önelégülten afféle rosszfiúnak aposztrofálja magát, az mindig gyanús. A címkét aggassa a kortárs vagy az utókor, de semmi esetre sem az illető magára.

Amikor valaki kissé kéjelegve, kissé önelégülten, kissé cukiskodva afféle rosszfiúnak aposztrofálja magát, az mindig gyanús. A címkét aggassa a kortárs vagy az utókor, de semmi esetre sem az illető magára.

Éppen ezért némi kétkedéssel vettem kezembe Michel Houellebecq és Bernard-Henri Lévy beszélgető/levelező könyvét, mert rögtön az első oldalon (és utána is számtalanszor) elhangzik, hogy ők bizony rosszfiúk, afféle közellenségek. (Például: „Kedves Bernard-Henri Lévy, ahogy mondani szokás, maga és én homlokegyenest különbözünk egymástól – kivéve egyetlen, ám alapvetően fontos vonást: mindketten igencsak megvetésre méltó személyek vagyunk.”)

De ez a rossz érzésem azonmód el is múlt – csak az első néhány sort kellett elolvasnom Houellebecq leveléből, amelyben keringőre hívja Lévyt, és felajánl egy levelezős beszélgetést, máris tudtam, hogy egyfelől ezek ketten tényleg közellenségek Franciaországban, másfelől meg, hogy igen nagyszerű szellemi párviadalban vagy máskor csak megmutatkozásban lesz részem.

Mert hiszen itt két francia okos ember beszél magáról (úgy, hogy közben folyamatosan reflektál a másik által írottakra – tehát nem csupán monologizál), egészen mélyre menő és olykor zavarba ejtő részletességig és őszinteségig hatolnak le, az okfejtésekben pedig ott van az a francia szellem, sőt egyenesen „esprit”, amelyet – gondoljunk amúgy bármit e nép fiairól – nem lehet letagadni, nem lehet elvenni tőlük, és ami azért mindig imponáló marad.

Michel Houellebecqért egészen odavagyok, minden magyarul megjelent könyvét olvastam; Bernard-Henri Lévy munkásságát nem ismerem annyira, de látom, hogy jó – éppen ezért aztán ez a könyv nekem (és minden rajongónak) valóságos kincsesbánya.

Mindent megtudunk nemcsak arról, hogy ez a két ember jogosan érzi úgy, hogy saját országukban hajtóvadászat folyik ellenük a sokszor karcosan és semmire sem tekintettel megfogalmazott (de legtöbbször művészeti alkotásaikban megfogalmazott! – ezt igazán nem vártuk a szabadság hazájától, ugye) állításaikért, hanem arról is, honnan jöttek, mit hoztak magukkal gyermekkorukból, hogyan élnek, hogyan dolgoznak és legfőképpen: hogyan vélekednek a világ dolgairól.

És mindezt nem valami unalmas és didaktikus modorban előadott szövegből, hanem könnyed, szellemes, még a pesszimizmusban is elegáns, okos és kellemes csevegésbe burkolva – és közben egyetlen kényes témát sem megkerülve.

A levelezés 2008 januárja és júliusa között zajlott, és bár akkor még sok szempontból más volt a világ, számos mára beért eseményre, jelenségre is reflektálnak, tehát ebből a szempontból sem érdektelen elolvasni a könyvet.

De gyönyörködik az elménk és a lelkünk, és jó érzés a végére érve azt látni, olvasni, hogy ők maguk is megdöbbentek, mennyi mindent megírhattak így, ebben a beszélgető levelezésben. És minden szimpátiánk az üldözött és csöppet sem affektáló közellenségeké lesz nyomban.

Michel Houellebecq–Bernard-Henri Lévy: Közellenségek. Fordította Tótfalusi Ágnes. Magvető Kiadó, Budapest, 2019