Mélyfúrás a pásztoréletbe

A Rozsdamaró zenekar első lemeze Egykor és most… címmel jelent meg, idén pedig újult erővel marják le a rozsdát hagyományainkról, dalainkról, ismeretlen világainkról Mély című albumukkal.

A 2000-ben Szegeden tanuló diákokból verbuválódott Rozsdamaró zenekarnak számos öndefiníciója van, a kedvencem szerint poszt-osztrák–magyar monarchiabeli zenét játszanak. Metálos hangzású nevük eredete pedig, hogy a népzenetanulás és -kutatás során gyakran rossz minőségű, „rozsdás” felvételek alapján kell dolgozni. 2004-es, első lemezük Egykor és most… címmel jelent meg, idén pedig újult erővel marják le a rozsdát hagyományainkról, dalainkról, ismeretlen világainkról Mély című albumukkal.

A népzenén belül ritkán fordul különös figyelem a pásztorzenére; a lemez fülszövege külön fölhívja a figyelmet a nehéz sorsú, büszke, az állatok legeltetése, gondozása mellett gondolkodó, alkotó, daloló pásztorok és a csárdákban az adott hagyomány keretein belül muzsikáló hivatásos cigányzenészek életének összefonódására egy közös Kárpát-medencei zenei gondolkodásmódban, legyen annak nyelve magyar vagy román. A kis híján egyórás Mély valóban mélyfúrás a magyar pásztoréletbe.

A lemez koncepciója nem egyszerűen a pásztormuzsika interpretálása vagy a hegedű, cimbalom, nagybőgő mellett a jellegzetes pásztorhangszerek, furulyák, dudák megszólaltatása: a dalok között kolompok kolompolnak, csengők csengenek, tehén bőg, kutya ugat és valódi, a hagyományokat gyakorló pásztoremberek is megszólalnak, áldomást mondanak, fütyörésznek, nótáznak.

Bukolika, pásztoridill: régi, kedves fogalmai ezek az általános művészettörténetnek, de szerencsénkre a Rozsdamaró a szikárabb, valóságosabb végén fogja meg a témát. A szép, kinyitható CD-tokban ott látjuk a közreműködő pásztorok portréit: annak ellenére, hogy némelyikük viseletben van, elég jól látszik, hogy nem skanzenbeli „látványpásztorokról”, hanem a jószággal és a természettel együtt élő, félelmet nem ismerő, jég hátán is megélő férfiakról van szó.

És bár természetesen egy nóta élvezetessége nem holmi reáliákon múlik, azért más úgy hallgatni, hogy „Fájdalmas a szilaj csikó rúgása...” hogy közben tudjuk: ez nem valami népköltészeti metafora, hanem a nótázó mindennapjainak konkrét része. Persze van példa az ellenkezőjére is, mint ebben a félreérthetetlenül vágyakozó strófában: „Elvágtam az ujjam, jaj de fáj / Fügefalevelet tettem rá / Fügefa levele, csuhaj gyógyítsd meg / Gyere, kisangyalom, csókolj meg”.

A fügefalevél jelképiségéhez különösebb magyarázat nem szükséges.

A pásztorok megszólalásai, az egész pusztai atmoszféra tücsköstül-bogarastul szinte már népzenei konceptalbum státusba emeli a Mélyt. Csak biztatni tudom a Rozsdamarót: nagyszerű irányba indultak el. És ezen az úton lehet még mélyebbre merészkedni, például még kidolgozottabb koncepcióval, még átgondoltabb szerkesztéssel. A pásztorélet témájában is van még egypár lemezre való, hogy a többi, hagyományos, megénekelt hivatásról már ne is beszéljünk.

A tizenharmadik, Tisztelet című áldomás és nótázás végén hallható, búcsúzásnak is beillő bemutatkozás pedig a kultúrtörténet egyik legszebb és legőszintébb ars poeticája: „Árvai Sándornak hívnak, 83 éves vagyok, juhász voltam 50 évig, ezzel foglalkoztam, ez volt a szakmám, a juhászélet, ezt szerettem ugye, ezért mondom a juhásznótákat is.”

Rozsdamaró: Mély. Fonó Budai Zeneház, 2019.