Bizony mind korunk hajótöröttjei vagyunk

Umberto Eco világszemlélete nélkülözhetetlen segítőtársunk, világítótornyunk a nekünk rendeltetett határsávon való eligazodásban.

Nem hittem a szememnek, de az Euró­pa Kiadó megerősítette: hetedszerre jelentették meg Umberto Eco A tegnap szigete regényét Barna Imre fordításában. Korunk kultúr- és mentalitástörténetében kulcsfontosságú könyvről beszélünk, egy olyan fejlődésregényről, mely szórakoztatóan és végtelen ötletességgel mutatja be a mindenkori egyén útkeresését és lehetséges megvalósulását a valóságok végtelenjében.

Vannak szerzők, akik páratlan tudással fölvértezve szólnak múltunkról, mások komoly tapasztalattal és empátiával vallanak jelenünkről, megint mások szárnyaló fantáziával festik le jövőnket – vagy legalábbis utalnak lehetséges irányokra –, de ritka a valóban összegző szerző, aki műveiben mindezt egyesíti. Umberto Ecót hazánkban leginkább Szerb Antallal szokás egy lapon említeni, de ha kicsit tágítjuk a nézőpontunkat, idekívánkozik még Földényi F. László, Hamvas Béla vagy épp Kodolányi János.

Nem olvastam még recenziót A tegnap szigetéről, amely kiemelte volna, hogy egy apját hirtelen, háborúban elveszítő, magányos fiatalember útkereséséről szól. Roberto afféle botcsinálta Odüsszeuszként szenved hajótörést, és köt ki egy lakatlan hajón, ahonnan nincs semmilyen menekvés az emlékezésen kívül. Roberto naplóregényt ír képzeletbeli hölgyéhez – ezt a regényt közvetíti és kommentálja Umberto Eco, a szerző, akinek mindenhatósága erősen korlátozott, de legalábbis nem jár túl sok lépéssel hőse előtt. Inkább körülötte jár, legalábbis ami a hajón való hajótörés abszurd magányának végtelen empátiával való láttatását illeti. Nap­jaink minden kereső-kutató, az élet titkait fürkésző, végtelenül magányossá lett gondolkodójának vigasza és meghitt beszélgetőtársa ez a könyv. Gyógyír e regény, hisz türelemre és alázatra int az őrültebbnél őrültebb valóságok tolakodó sokaságában – a cselekménybeli újkor épp olyan világalkotó elméletekben tobzódó, dekadens végállapota az addig ismert világnak, mint a posztmodern utáni jelenünk, amelynek csak ezt a csúfnevét ismerjük, igazi nevét talán még senki se tudja…

Roberto egy pikareszk történet kíváncsi és saját képzeletétől sújtott, illetve vigasztalt antihőse, aki a maga benső hajószigetére vetődése előtt és alatt hihetetlen figurákkal találkozik. Ilyen például Caspar Wanderdrossel atya, a tudós jezsuita, aki világ körüli kutatóúton ír végtelen monográfiát a vízözönről, vagy Saint-Savin, a libertinus, aki megismerteti a fiatalembert a regényelmélet és a lélektan összefüggéseivel.

Miközben a történet tökéletes menedék mindenkinek, aki átjárót keres a mindenség története és a saját, személyes története között, végtelenül élvezetes olvasmány, amit a ma divatos műfaj-megjelölési kényszerességgel játszva nevezhetünk akár önreflexív, filozofikus és horrorelemeket is fölvonultató, pikareszk történelmi fikciónak is.

Mindannyian korunk és az elmúlt korok hajótöröttjei vagyunk. Mind a kezdetén és a végén állunk valaminek, amit nevezhetnénk európai kultúrának is, ha ez az elnevezés nem volna semmitmondóan szegényes. Umberto Eco világszemlélete nélkülözhetetlen segítőtársunk, világítótornyunk a nekünk rendeltetett határsávon való eligazodásban.

Umberto Eco: A tegnap szigete. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2019.