A liberális kommunikáció ismert paneljeit olvashatjuk lapról lapra, ebben az esetben (még) kicsit abszurd módon túlkarikírozva, de egyálatlán nem őszinte a mosolyunk.
Obertone már-már gyermeki egyszerűséggel, de metsző iróniával írja le a gyermeki lét naivitásába visszabutított emberek (társadalom) reakcióját, amelynek kulcsszavai a megértés és befogadás, végül is a behódolás. Ők például a bűnözőt, az igazit, a gyilkost, a nemi erőszakolót, a fosztogatót, a rendőrökre támadót eufemisztikusan csak „károkozónak” hívják. A harcos antifák, antirasszisták, betelepítéspártiak, LMBTQ-sok a regény utcáira özönlenek, egyetértő felvonulásokat tartva a már nyilvánvalóan nem demonstráló, hanem tomboló migránserőszak mellett. Agyrém, nem?! Bizony, de mivel ez egy fikciós történet, így minden megtörténhet.
Az események folyamán több szimpatikus és antipatikus karakter történetével találkozunk, melyek sokszor csúfos véget érnek: öngyilkos merénylők, tömeggyilkos migránsvezér, álszent köztársasági elnök, ügyeskedő muszlim-vezető, gyáva újságíró, suicidhajlamú elitszármazék balos aktivisták, bosszúállók, a családjukat keresők, önáltató könyvelő, nyugalmazott katonatiszt, félvér kislány. Nem árulom el, ki hogyan és miért hal meg, ha egyáltalán... Apropó halál! Obertone magát a gyilkossági aktust egy mondattal elintézi, viszont a halált magát naturalisztikusan mutatja be. Egyszerre elidegenít, és bevonz a történetbe. Egész stílusa olyan, mintha egy képregényt néznénk-olvasnánk, szikár tőmondatok, rövid, párszavas dialógusok, a legtöbb esetben nem túl bonyolult karakterek, minimalista környezetleírás jellemzik, mégis erős képi világot teremt. Sőt, megvannak a kikacsintások is az olvasó felé, hogy hé! ez (még) csak egy fikció, hiszen például a képzeletbeli Párizsban már van Merkel utca...
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!