időjárás 12°C Petra 2022. október 2.
logo

Mi van akkor, ha megtörténik a valóság?

Zelnik Bálint
2019.10.14. 15:39
Mi van akkor, ha megtörténik a valóság?

A címben szereplő kérdés elsőre ellentmondásosnak tűnő gondolatára épít Laurent Obertone ultrarealista regénye, a Gerilla. A helyszín Franciaország. És, hogy mikor? Valamikor a jelen közelében, hiszen, ami történik effektíve nem napjainkban játszódik, de akár játszódhat a nagyon közeli jövőben. Illetve nagy valószínűséggel megtörténhet/megtörténik.

Az alaptézis: a francia főváros külső negyedében egy a fenyegetettségtől a ravaszon reszkető ujj nyomán eldördül a fegyver és több bevándorló hátterű személy meghal. Ezután elszabadul a pokol. Minden valamirevaló zombi apokalipszis így kezdődik – a végsőkig feszült társadalmi helyzetben valaki, vagy valami elpattintja a húrt, az indulatok elszabadulnak és elképesztő gyorsasággal közeleg a világvége.

Mitől lóg mégis ki a sorból a Gerilla? Legfőkképpen azzal, hogy minden egyes képét és szavát már láttuk, hallottuk valahol, Obertone csak éppen tovább gondolja egy alig szürrealista párhuzamos valóságba.

Ugyanis, az igencsak agresszív migránsok halála elkerülhető lett volna, de csupán azzal, ha ők ölik meg az őrjáratukat végző rendőröket. Akkor nem történt volna semmi, minden marad a „régiben”, hiszen a regény valóságában ez mindennapos eset. A támadást kivizsgálták volna, a migránsok jogos védelem, vagy valami kitalált indok alapján enyhe büntetést kaptak volna, ha kapnak... A dologra senki nem emlékszik két nap múlva, hiszen az eset mindennapos. Így viszont súlyos rendőri túlkapás, amelyben ártatlanok haltak meg, és amiért a hátrányos helyzetű bevándorlók és leszármazottaik által lakott közösség, külváros, és több párizsi migráns-negyed bosszút esküszik. Autók és házak gyulladnak fel, kirakatok zúzódnak be, rendőröket lincselnek meg, a tömeg az utcán tombol, mindent és mindenkit megsemmisítenek, akit ellenségnek néznek, legfőképpen a fehér embereket. Az ősellenséget, minden bajuk (feltételezett) okozóját.

Érdekesnek, vagy ismerősnek hangzik?

Mit tesz ilyenkor az állam, a rendőrség, a köztársasági elnök, az emberek? Semmit. Vagy vajmi keveset. Hiszen a mindenható média már rég agymosottá tette őket, hogy minden migráns bűnéért ők a hibások, a fehérek rassziszmusa miatt lettek ilyenek, tehát csak az igazukat védik. Nem szabad megsértenünk az érzékenységüket! A bevándorló hátterűek szerencsétlen helyzetéért a fehérek a hibásak, hiszen az idegen szép. A fehérek rúgják fel állandóan a békés együttélés szabályait, hogy nem elég önfeláldozók, nem fizetnek eleget a látszólagos békéért. Ők nem hagyják integrálódni a migránsokat. A regénybeli média körömszakadtáig ragaszkodik ahhoz, hogy a már nyilvánvaló utcai terrorizmus „túlkapásai” elszigetelt esetek, nem szabad általánosítani. Csak páran képesek, a média szűrőszemüvegét levéve, meglátni a valóságot, ők pedig elszigetelt emberek. A saját családjuk, közösségük is kiveti, kiröhögi, lerasszistázza őket.

A liberális kommunikáció ismert paneljeit olvashatjuk lapról lapra, ebben az esetben (még) kicsit abszurd módon túlkarikírozva, de egyálatlán nem őszinte a mosolyunk.

Obertone már-már gyermeki egyszerűséggel, de metsző iróniával írja le a gyermeki lét naivitásába visszabutított emberek (társadalom) reakcióját, amelynek kulcsszavai a megértés és befogadás, végül is a behódolás. Ők például a bűnözőt, az igazit, a gyilkost, a nemi erőszakolót, a fosztogatót, a rendőrökre támadót eufemisztikusan csak „károkozónak” hívják. A harcos antifák, antirasszisták, betelepítéspártiak, LMBTQ-sok a regény utcáira özönlenek, egyetértő felvonulásokat tartva a már nyilvánvalóan nem demonstráló, hanem tomboló migránserőszak mellett. Agyrém, nem?! Bizony, de mivel ez egy fikciós történet, így minden megtörténhet.

Az események folyamán több szimpatikus és antipatikus karakter történetével találkozunk, melyek sokszor csúfos véget érnek: öngyilkos merénylők, tömeggyilkos migránsvezér, álszent köztársasági elnök, ügyeskedő muszlim-vezető, gyáva újságíró, suicidhajlamú elitszármazék balos aktivisták, bosszúállók, a családjukat keresők, önáltató könyvelő, nyugalmazott katonatiszt, félvér kislány. Nem árulom el, ki hogyan és miért hal meg, ha egyáltalán... Apropó halál! Obertone magát a gyilkossági aktust egy mondattal elintézi, viszont a halált magát naturalisztikusan mutatja be. Egyszerre elidegenít, és bevonz a történetbe. Egész stílusa olyan, mintha egy képregényt néznénk-olvasnánk, szikár tőmondatok, rövid, párszavas dialógusok, a legtöbb esetben nem túl bonyolult karakterek, minimalista környezetleírás jellemzik, mégis erős képi világot teremt. Sőt, megvannak a kikacsintások is az olvasó felé, hogy hé! ez (még) csak egy fikció, hiszen például a képzeletbeli Párizsban már van Merkel utca...

Végül lángba borul egész Franciaország, egy hatalmas haláltánc veszi kezdetét, amelyben a „normálisok” körömszakadtukig ellenállnak, a behódolók pedig meghalnak saját maguk rosszul értelmezett multikulturális hitének oltárán, ami szimpla gyávaság. És, hogy mi lesz a szinte már egyoldalú polgárháború vége, van-e feltámadás a francia nemzet számára?

A megoldás a regény címében rejlik, de nem olyan egyszerű, mint elsőre gondolnánk.

(Laurent Obertone: Gerilla – Franciaország végnapjai, Ford.: Ofella Balázs. Kárpátia Stúdió 2019, 440 oldal. Ára: 3990 forint)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.