Nincs könnyű dolga a rendezőnek, aki a francia Joël Pommerat Az én kis hűtőkamrám című drámájának színpadra vitelével próbálkozik. Bár keletkezésekor, 2011-ben a darab Molière-díjat kapott hazájában, sokrétűsége és konfliktushalmozása könnyen buktatójává válik a túlnyújtott cselekménynek. A Székesfehérvári Vörösmarty Színház előadása a hazai ősbemutató, hiszen Novák Esztert megelőzően a Nagyváradi Szigligeti Színház vitte színre magyarul a francia kortársat.
Novák Eszter a pályáján meghatározó alkotótársával, Tóth Ildikóval a főszerepben rendezte meg a Pelikán Fészek megújult színpadán az előadást. A színésznő sokadszor bizonyítja be, hogy különleges képessége van arra, hogy alakításaiban a normalitás és az abnormitás határmezsgyéjén egyensúlyozva létezzen, bizonytalanságban tartva a nézőt. Az általa megformált Estelle egy áruházi dolgozó, aki szolgalelkűen, gépiesen végzi munkáját, titokzatos nő, önmagáról szinte semmit nem mond, hamarosan gyanús lesz a munkatársainak. A kis közösség – itt sem, mint oly sokszor – nem tolerálja a másságot, maga alá gyűri, megalázza.
Közben a kilenctagú munkaközösségnek furcsa örökség szakad a nyakába. Az áruház diktatórikus főnöke, Blocq (Kuna Károly) halálos beteg lesz, és úgy dönt, hogy családja helyett a dolgozókra hagyja vagyonát: egy cementgyárat, egy húsgyárat és egy peep show-t. Cserébe csupán annyit kér, emlékezzenek meg róla évente, Estelle pedig azt javasolja, készítsenek színdarabot az igazgató életéről.
A színházi jelenetek Estelle bonyolult tudatának mélyéből, álmaiból építkeznek: rendkívül szürreálisak és kaotikusak. Még ha el is fogadjuk, hogy a rejtélyes nő tudattalanjában kalandozunk, akkor sem jutunk közelebb jellemének megismeréséhez. Márpedig karaktere önmagában kellően izgalmas táptalaja egy drámai mű felépítéséhez. Úgy tűnhet, az író a l’art pour l’art alkotóknak is szeretett volna odaszólni, de ezek az állítások erőtlennek bizonyulnak a traumák tengerében.
Fotó: Vörösmarty Színház
Az első felvonás nagy részét a csoportdinamika és a remek színészek viszik el. Eszter férje a háttérben arctalan marad, a nő a színpad mögötti emelvény tetején tér haza otthonába – sejthető, hogy a munkahelyén megalázott nő az otthonában is erőszak áldozata, ám mindez csak a második felvonásra bontakozik ki. Ott azonban már végképp nem tudta eldönteni az író és a rendező sem, hogy melyik irányba vigye el a darabot: egyszerre erősödik fel az álom szürreális valósága, a diktátor és az alárendelt érzelmi viszonya, a kapitalizmus szabályaival szembekerülő kisember tehetetlensége, a Stockholm-szindróma, az alkotói válság, a halmozottan hátrányos családi örökség és a tudathasadás jelensége is.
