A kötet címe az, hogy Szerotonin (ami nem más, mint egy „monoamin neurotranszmitter”, melynek hatására többek között eufória lép fel), és a könyv egyes szám első személyben narráló főszereplő-elbeszélője gyógyszer formájában is szedi (amitől éppen csak elviselhetők lesznek a hétköznapjai, de mellékhatásként megszűnik a libidója), a regény mégis a boldogtalanságról, a rossz múltbeli döntések fölött érzett férfiboldogtalanságról szól.
Az életét fanyarul szemlélő és élni próbáló főhős orvosa ugyanis meglepődve állapítja meg a laborvizsgálatok után, hogy „a kortizolszintje nagyon magas, hihetetlen, milyen sok kortizolt választ ki a szervezete”, amelyből pár sorral később le is vonja a nem éppen medikusnyelven megfogalmazott, de annál döbbenetesebb és hatásosabb következtetést: „Tulajdonképpen az az érzésem, maga jó úton jár, hogy egészen egyszerűen belehaljon a bánatba.”
Ennek a fanyar-keserű mondatnak a szelleme áthatja az egész könyvet – a fanyarságra azért van szükség, mert különben óhatatlanul nyafogás és affektálás lenne a sok, szinte oldalanként tett megállapítás az élet hibavalóságáról, az ember dőre és oktalan boldogságkereséséről (melyek mind halálra vannak ítélve már azáltal a tény által, hogy egyáltalán megszületünk): „Az ember tényleg nem tehet semmit másokért, sem a barátságnak, sem az együttérzésnek, sem a lélektannak, sem a helyzetfelismerésnek sincs haszna egyáltalán, az emberek maguk szerelik össze boldogtalanságuk gépezetét, elég, ha tökig elfordítják a kulcsot, és a gépezet vígan működni kezd, megállíthatatlanul, néhány kihagyással, akadozással, ha valami betegség jön közbe, de forog makacsul tovább, egészen az utolsó másodpercig.”
Máshol meg humorral: „Örök búcsú? Vajon tényleg hittem benne? Igen, tényleg hittem benne, végül is láttam meghalni másokat, hamarosan én is meghalok, az embernek gyakran van része örök búcsúkban élete folyamán, azt a szerencsés esetet leszámítva, ha rövid az élete.”
Érdekes, hogy soha nem válik önismétlővé, viszolyogtatóvá, unalmassá ez a sok szomorkodás. Mégpedig azért nem, mert Michel Houellebecq írja, aki korábbi könyvei esetében sem ment a szomszédba egy kis keserűségért, de itt most a maximumra tekerte a hangerőt. Ugyanakkor sikerül mindig szellemesen, mondhatni üdén írnia minderről, anélkül, hogy elszakadna a történet fordulataitól, és öncélú, üres filozofálásokba kezdene az élet hiábavalóságáról.
