Élet színpad és nézőtér határán

Turnai Tímea Gombár Judit gazdagon dokumentált életpályájának legfontosabb állomásait és fordulópontjait emeli ki egy-egy tömör, jelmeztervekkel és néhány fotóval gazdagon illusztrált fejezetben.

„Ha nem is látszom mindig boldognak, én megtaláltam a mindenség parányi szögletét, a táncszínpadot, ahol otthon vagyok, szabadnak érezhetem magam. Ahol valóság lesz a fantáziámban felsejlő képekből.” Ezzel az idézettel kezdődik Turnai Tímea színháztörténésznek Gombár Juditról (1937–2016), a Jászai Mari-díjas és számos más kitüntetéssel elismert díszlet- és jelmeztervezőről, tanárról írt könyve, a Táncszerelem. Gombár Judit az idén negyvenéves Győri Balett egyik alapítója, a világhírű, brüsszeli Béjart Balett látványtervezője volt, számos nemzetközi produkcióban vett részt Párizstól Tokióig, dolgozott több száz éves itáliai színházban és modern sportcsarnokban. A küzdelmes életű művész sokat hatott arra, ahogyan ma a színházi, táncszínházi látványról gondolkodunk.

Turnai Tímea Gombár Judit gazdagon dokumentált életpályájának legfontosabb állomásait és fordulópontjait emeli ki egy-egy tömör, jelmeztervekkel és néhány fotóval gazdagon illusztrált fejezetben. A tanulóéveket a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban, ahová a szénszünetben is bejártak, és a fűtetlen teremben botrányosan (az 50-es években járunk) táncoltak, hogy ne fázzanak. Színházi embernek született, hiszen már eleve Thália minden arca érdekelte, dramaturg szakra jelentkezett a Színművészetire; prózai színésznek vették föl, statisztált, operettben énekelt, és egyszer utált jelmeze helyett másikat rajzolt magának. Tíz év sem telt bele, és már a Szegedi Nemzeti Színházban tervezett jelmezt Domján Editnek. Az épp megalakuló Pécsi Balettnél kísérletezte ki később védjeggyé vált ötleteit, a letisztult trikójelmezeket, a nyújtható anyagokat, a lyuggatást. Találkozásait ­Maurice ­Béjart koreográfussal, akit eleinte távolról csodált, s később alkotótársak lettek, a pécsi kelmefestővel és szabómesterrel, Márton Istvánnal, aki hivatása legféltettebb titkait bízta rá, és Markó Ivánnal, akivel életre szóló szakmai és szerelmi kapcsolata szövődött – ennek közismert, viharos végjátékára Turnai valódi történészi mértéktartással nem tér ki.

A továbbiakban pedig a jelentősebb munkákon keresztül láthatjuk az életpályát, ráadásul a legendás előadásokról is más képet kaphatunk a tervezőasztal és a varroda felől nézve. Szóba kerülnek a Béjart-előadások, a Tokióban bemutatott Amiről nekem a halál mesél vagy a brüsszeli Amiről nekem a szerelem beszél, az első győri ősbemutató A Nap szerettei, a későbbi világsiker, Az igazság pillanata – Ceremónia és rituálé Federico García Lorcáért, vagy a monumentális sportcsarnoki előadások, az Izzó planéták és a Jézus, az ember fia.

A Táncszerelem megrendítő közelségbe hoz egy alkotó embert, remek rajzain, pályafutásán és gyakran saját gondolatain, néhány rövid versén vagy olyan, szállóigének is használható mondatain keresztül, mint amilyen ez is: „A helyszín nézőtérből és színpadból áll, de a színház ott kezdődik, ahol ez a kettő összeér.”

Turnai Tímea: Táncszerelem – Gombár Judit. PIM–OSZMI, Budapest, 2019.