Nyolc darab zöldre mázolt radiátorból összetákolt padon, egy panelház bejárati ajtajánál, kék színű, fehér pöttyös otthonkában, hosszú, fekete zokniban és kék műanyag papucsban elgondolkodva üldögél egy idős asszony a Mai Manó Ház idei első kiállításának egy fényképén, amely Katharina Roters örményországi fotográfiáit mutatja be. Az idős asszony mögött egy ferdén nőtt fa azon gondolkodik, hogy kidőljön-e, bár a gyökerei talán segítik a túlélésben. Beton a talaj, beton a ház, a pad lábait is betonból öntötték ki, csak a zöldre mázolt négy radiátorból álló ülőke és a szintén fűtőtestekből összehegesztett négy zöld háttámla ad némi színt ennek az elszürkült környezetnek. No meg egy-két fűcsomó és a túlélésért küzdő fa levelei zöldek csak, ezek jelzik, hogy az örményországi Mecamor városában van még élet, bár a kiállításból kiderül, hogy már nem túl sok. Egy örmény atomvárosról van szó, amelyet 36 ezer lakosra terveztek még a kommunista időkben, de ennyien soha nem laktak ott. Lapunk kérdésére Kopeczky Róna, a kiállítás kurátora elmondta, hogy a legnagyobb lakosságszám tíz-tizenötezer fő volt, amely mára ezerre csökkent. Ennek az egyik oka, hogy bár az 1988-as földrengés a fővárostól, Jerevántól huszonöt kilométerre fekvő erőműben nem okozott kárt, de feltámasztotta a lakosság veszélyérzetét. Környezetvédelmi tüntetéseken követelték, hogy Moszkva állítsa le a veszélyes nukleáris erőművet, ami végül meg is történt. Csakhogy a város így energia nélkül maradt, a lakosok közel kilencven százaléka elvándorolt, aki maradt, az fával, sokszor a felszedett parkettával volt kénytelen fűteni. Ennek nyomai – a felszedett parketták – láthatók a kiállítás több fotóján, például a pusztulásra ítélt tornateremben is.

Fotó: Bach Máté
Ahogy Kopeczky Róna kurátor tárlatvezetéséből kiderült, Mecamor az utópisztikus elképzelések tökéletes mintapéldája volt. Egy város, amelyben vezető tudósok is laknak, és amelyet sportpályák, uszodák, iskolák, óvodák, hangversenytermek és egyéb közösségi terek tesznek élhetőbbé, valamint a toronyházak mellett a zöldellő közterületek. Kopeczky Róna arról is szólt, hogy a város építészeti megoldásai a kommunista és a kapitalista építészeti megoldásokhoz képest a harmadik utat választották, mert a cél az volt, hogy a nemzeti öntudat kifejeződése az építészetben is döntő jelentőségű legyen, reprezentálja az ide látogatóknak, hogy gondolkodásuk túlmutat a szocialista realizmuson. A fotókon ez például a rácsokon figyelhető meg, ahol az örmény nemzeti motívumok is megjelennek, többek között a nagy kultusznak örvendő Ararát-hegy is. A leginkább betonból épített környezetben a hétköznapi élet megnyilvánulásai kevésbé láthatók, ez már a jelentős elvándorlásnak köszönhető. Ami mégis feltűnő, az a lakótelepi házak ablaka előtt kifeszített zsinóron lógó, száradó, színes törülköző, póló és mackónadrág. Egy nagyra törő, ám félbemaradt építészeti „betonálom” pusztulását láthatják a látogatók egy olyan városban, ahol a magas betonból épített lakótelepek előtti téren lefotózott galambok sem a kövérségük révén ragadják meg a tárlatot látogató tekintetét.