Férfias virtus bocsánatos átvágással

Sam Mendes – aki igazi mesteremberként mindent tud arról, hogyan működnek a filmes hatásmechanizmusok, és tegyük hozzá, hogy nagyon is véges számú az ilyen tudású filmrendező mind Hollywoodban, mind Európában – úgy döntött, hogy készít egy filmet az európai új hullámok szellemében. Sőt egészen szórakoztató szellemidézésre vállalkozott. Úgy tett, mint aki szóról szóra megvalósítja a modern film egyik legfontosabb törvényét. Mendes 1917 című filmje ugyanis olyan hatást kelt, mintha egyáltalán nem vágnának benne.

Kiderül, hogyan nézett ki az 1910-es években egy lövészárok, hogyan harcoltak, éltek a katonák Forrás: Freeman Film

– Tilos a vágás! – mondta André Bazin filmesztéta az ötvenes években; és a francia új hullám alkotói hallgattak is rá, sőt az egész európai új hullám megfogadta az intelmét. Ez lett a modern filmformanyelv, a modern film egyik legfontosabb törvénye. Ma már, ha valaki újít, akkor ez ellen lázad, bár a maga korában a hagyományos filmformanyelv ellenében ez egy lázadó gondolat volt, óriási újítás. Mert minden, ami az 50-es évek végén megszülető modern film előtt volt, a vágásra épült. A vágás volt a fő formaszervező elv, sőt a fő manipulációs eszköz is, művészi és nem művészi értelemben egyaránt.

Amikor a némafilmet kezdték komolyan venni, megszülettek a montázselméletek, már-már patikamérlegen kiszámíthatóvá vált, hogyan érhető el az, hogy a néző gondoljon vagy érezzen valamit, amit konkrétan nem lát, beleértve elvont fogalmakat is. Ennek vetettek véget a franciák azzal, hogy kijelentették: mostantól kínos, ósdi, elavult a vágás, nem modern, aki használja. Persze tegyük hozzá mindjárt, hogy nem arról van szó konkrétan, hogy nem lehet vágni egy film elkészítésekor. Mindenki annyit vág, amennyit akar. Úgy nem lehet vágni, hogy lehet vágni, vagyis ne a vágás révén gondolkodjon egy alkotó, ha valami hatást akar elérni.

Ma már feltesszük a kérdést: akkor viszont miben? Ehhez tudni kell, hogy az ötvenes években volt egy jelentős technikai újítás, ami megalapozta azt a világot, ahol vágás nélkül kell élnünk. Illetve lehet vágni, de gondolkodni nem szabad róla. Ez pedig a könnyű kézikamerák megjelenése volt. Így viszont már adódott is, hogy a kameramozgás lett a fő manipulációs eszköz. Azon belül pedig arra helyezték a hangsúlyt, hogy vágás nélkül kövessük a szereplőt addig, míg például megszületik benne egy érzelem. Ez elvette a filmidő egy részét, amelyet viszont egy belső vágással, ami megint csak újdonságszámba ment, vissza lehetett nyerni. Ilyenkor nemcsak a középtérben, hanem az előtérben és a háttérben is zajlik a cselekmény egyszerre. Ha egy korabeli gondolkodót megkérdeztek, miért volt erre szükség, akkor általában azt mondták, azért, mert bonyolult lett a világ, a hagyományos filmformanyelvvel már elmondhatatlan.

A korabeli gondolkodók el is kezdtek azonnal művészfilmekről beszélni, és csak azt vették emberszámba, aki ilyet alkotott, a nézők pedig hosszan – néha nagyon-nagyon hosszan – nézték a teljes vásznat kitöltő emberfejeket, és izgultak, hogy megszülessen végre az az érzelem, mert nemcsak a türelem, hanem a perec is elfogyott.

Ül a néző Sam Mendes moziján, és elég hamar rájön, hogy a film végére piszkosul el fog fáradni, mert követnie kell a főhősöket, akik viszont meg nem állnak addig, míg a küldetésüket nem teljesítik, amíg át nem adnak egy üzenetet, amelynek tétje, hogy elindítanak-e temérdek katonát a vágóhídra, a biztos halálba vagy sem. Mendes egyébként már a 007 – Skyfall című James Bond-filmmel bebizonyította, nagyon ért ahhoz, hogy egy film látványos, izgalmas legyen, hogy a feszültséget hogyan lehet hosszan fenntartani. Az 1917 is ilyen film, látványos, izgalmas és megint sikerült az a filmes varázslat, amely arról szól, hogy a néző a film végéig feszülten markolja a multiplexes fotelkarfát.

Kiderül, hogyan nézett ki az 1910-es években egy lövészárok, hogyan harcoltak, éltek a katonák
Fotó: Freeman Film

A kölykök imádni fogják ezt a mozit, és nemcsak azért, mert minden jelenetben történik valami akció, hanem azért is, mert éppen úgy néz ki ez a film, mintha két órán át egy számítógépes hőst követnénk. Bár az első világháború történetéről nem túl sokat tud meg az, aki megnézi, de nem is ez volt a cél. Történelemórán viszont még így is vetíthető az alkotás, mert a kor hangulata és az az érzés, hogy mit élt meg egy katona az első világháború frontján – egyáltalán hogyan nézett ki a tízes években egy front, egy lövészárok, hogyan harcoltak, éltek, mit ittak és ettek a katonák –, kiderül a filmből úgy, hogy közben egyáltalán nem unalmas. Mendesnek még arra is van gondja, hogy azt is bemutassa, mit éreztek hősei, miközben útjuk során egyik nehézség követi a másikat.

Bár filmjében azt az érzést kelti a rendező, hogy nincs is benne vágás, még sincs arra idő, hogy megvárjuk türelmesen a megszülető vagy éppen átalakuló érzelmet. Ami viszont megszületik és átalakul. Úgyhogy Mendes úgy vág a filmben, hogy nem vág, és úgy érzelgősködik, hogy minimális teret hagy az érzelmeknek. Férfias virtus ez, férfititok, amolyan megbocsátható átvágás.