Vannak felkérések, amelyeket az ember szinte nevetve teljesít, és vannak olyanok, amelyekre már miközben igent mond, tudja, hogy nagyon fel fogja kavarni a lelkét és felbolygatja a gondolkodás-háztartását. Ilyen lehetett a Kortárs folyóirat gesztusa, amikor a folyóirat harmincöt szerzőjét kérte föl, hogy egy-egy esszében írjon szülőhazájáról, írja meg szülőföldélményét, gyermekkori világát, saját gyökereit. Eleve a kérdésfelvetés igen elgondolkodtató: „Vajon szülőföldünk közös-e, vagy mindenkinek van sajátja?”
Nyilvánvaló, hogy ezek olyan fajsúlyú kérdések, amelyekre nem lehet sommásan vagy aforizmatikusan válaszolni – ezzel természetesen a szerzők is tisztában vannak, és mindenki derekasan körüljárja a kérdést, vérmérséklete, stílusa, hangneme szerint.
Bevezetőjében Pécsi Györgyi szerkesztő így ír: „Az ember valahova születik, valahol elkezdi az életét, konkrét helyen, konkrét emberek között kezdi érezni, megtanulni a világot, és akárhogyan is, ez az első találkozás örökre belevésődik. Mi a szülőföld? Az esszék tanúsága szerint – emlékezés. Nem annyira tér, mint inkább idő. Az emlékezésben egyre inkább virtuálissá válik az egykor valóságos tér, mert a szülőföld értelmezés. Az emlékeknek, az érzelmi és tapasztalati lenyomatoknak az értelmezése. A szülőföld határa olykor csak egy ház, egy szűkebb család, egy utca, egy hangulat, máskor egy régió, egy történelmi korszak vagy századokon átívelő hagyomány. A szülőföld otthonosság és haza, máskor hazát helyettesítő otthonosság.” Ezek a sorok előrevetítik és leírják mindazt, ami a kötetben a bevezető után következik.
Nem vállalkozhatunk minden dolgozat bemutatására, de talán megengedik nekem, hogy kedvenc részletemet megmutassam – Ács Margit írja egyszerre érzelmesen és távolságtartóan: „Anyaként egy Vas utcai lakásban születtem meg. Nekem első lakásom volt, férjemnek az első sajátja. Ő egy másik házasságból jött, én furcsa albérletekből. A lakás minden négyzetcentiméterére emlékszem, de most, hogy némileg érzelegve leírtam e mondatot, el kell ismernem, hogy ez nem túl nagy teljesítmény, hiszen a lakás negyvenvalahány négyzetmétert tett ki összesen. Sok könyvünkkel, két fiúgyermekünkkel, otthon végzendő szerkesztői-írói munkánkkal épphogy elfértünk benne. De szülőföld volt ez a hely, családunk, könyveink születési helye. Bár ha meggondolom, itt már a romlás is megkezdődött. Középkorú lettem, és annak rendje és módja szerint szembesülnöm kellett azzal, hogy mindörökre veszteség lett, amit addig nem éltem meg, nem teljesítettem. És mennyi-mennyi a veszteség!” Hát… ilyen – vagy ilyen is! – a szülőföld. Valahol az egész életünk leképezése, szinonimája, keretbe foglalója, megtartója és viszonyítási pontja. Még akkor is, ha – mint Marno János írja elgondolkodtató és szép esszéjében: „Én már nem annyira egy föld, inkább egy kor szülötte vagyok, az időé, ami esetemben nem mondható abszolút nyerőnek, lévén fedésben a privát létrejöttöm a Rákosi-féle kommunista alkotmány érvénybe lépésével.”
