A hely, ahol megtanuljuk a világot

Nagy Koppány Zsolt
2020. 02. 14. 14:51
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Vannak felkérések, amelyeket az ember szinte nevetve teljesít, és vannak olyanok, amelyekre már miközben igent mond, tudja, hogy nagyon fel fogja kavarni a lelkét és felbolygatja a gondolkodás-háztartását. Ilyen lehetett a Kortárs folyóirat gesztusa, amikor a folyóirat harmincöt szerzőjét kérte föl, hogy egy-egy esszében írjon szülőhazájáról, írja meg szülőföldélményét, gyermekkori világát, saját gyökereit. Eleve a kérdésfelvetés igen elgondolkodtató: „Vajon szülőföldünk közös-e, vagy mindenkinek van sajátja?”

Nyilvánvaló, hogy ezek olyan fajsúlyú kérdések, amelyekre nem lehet sommásan vagy aforizmatikusan válaszolni – ezzel természetesen a szerzők is tisztában vannak, és mindenki derekasan körüljárja a kérdést, vérmérséklete, stílusa, hangneme szerint.

Bevezetőjében Pécsi Györgyi szerkesztő így ír: „Az ember valahova születik, valahol elkezdi az életét, konkrét helyen, konkrét emberek között kezdi érezni, megtanulni a világot, és akárhogyan is, ez az első találkozás örökre belevésődik. Mi a szülőföld? Az esszék tanúsága szerint – emlékezés. Nem annyira tér, mint inkább idő. Az emlékezésben egyre inkább virtuálissá válik az egykor valóságos tér, mert a szülőföld értelmezés. Az emlékeknek, az érzelmi és tapasztalati lenyomatoknak az értelmezése. A szülőföld határa olykor csak egy ház, egy szűkebb család, egy utca, egy hangulat, máskor egy régió, egy történelmi korszak vagy századokon átívelő hagyomány. A szülőföld otthonosság és haza, máskor hazát helyettesítő otthonosság.” Ezek a sorok előrevetítik és leírják mindazt, ami a kötetben a bevezető után következik.

Nem vállalkozhatunk minden dolgozat bemutatására, de talán megengedik nekem, hogy kedvenc részletemet megmutassam – Ács Margit írja egyszerre érzelmesen és távolságtartóan: „Anyaként egy Vas utcai lakásban születtem meg. Nekem első lakásom volt, férjemnek az első sajátja. Ő egy másik házasságból jött, én furcsa albérletekből. A lakás minden négyzetcentiméterére emlékszem, de most, hogy némileg érzelegve leírtam e mondatot, el kell ismernem, hogy ez nem túl nagy teljesítmény, hiszen a lakás negyvenvalahány négyzetmétert tett ki összesen. Sok könyvünkkel, két fiúgyermekünkkel, otthon végzendő szerkesztői-írói munkánkkal épphogy elfértünk benne. De szülőföld volt ez a hely, családunk, könyveink születési helye. Bár ha meggondolom, itt már a romlás is megkezdődött. Középkorú lettem, és annak rendje és módja szerint szembesülnöm kellett azzal, hogy mindörökre veszteség lett, amit addig nem éltem meg, nem teljesítettem. És mennyi-mennyi a veszteség!” Hát… ilyen – vagy ilyen is! – a szülőföld. Valahol az egész életünk leképezése, szinonimája, keretbe foglalója, megtartója és viszonyítási pontja. Még akkor is, ha – mint Marno János írja elgondolkodtató és szép esszéjében: „Én már nem annyira egy föld, inkább egy kor szülötte vagyok, az időé, ami esetemben nem mondható abszolút nyerőnek, lévén fedésben a privát létrejöttöm a Rákosi-féle kommunista alkotmány érvénybe lépésével.”

Szülőföldem. Szerkesztette: Pécsi Györgyi. Illusztrációk és borítóterv: Tóth Pitya István. Kortárs Folyóirat Kiadói Kft., Budapest, 2019.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.