A sárga út a pokolba vezet

Ha valaki eddig nem értette a színpad és a nézőtér közötti misztikus és igencsak sokrétű viszonyrendszert, az mesterkurzusban részesülhet, ha megnézi Ruppert Goold Judy című filmjét.

Talán Renée Zellweger megkapja a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-díjat, mert feledhetetlenül sikerült a főhős bőrébe bújnia Fotó: Vertigo Media

Ha valaki eddig nem értette a színpad és a nézőtér közötti misztikus és igencsak sokrétű viszonyrendszert, az mesterkurzusban részesülhet, ha megnézi Ruppert Goold Judy című filmjét.

Akármekkora volt ugyanis Judy Garland renoméja még az 1960-as évek végén is Londonban, a közönség nehezen tűrte azt, hogy a világsztár sok alkalommal részegen vagy éppen egyórás késéssel jelenik meg a színpadon. Nehezen, de hogyan?

Ruppert Goold nemcsak egy korabeli kalózfelvételhez jutott hozzá, hogy minél pontosabban be tudja mutatni filmjében Judy Garland életének utolsó évét, hanem megkeresett mindenkit, akinek az utolsó londoni turnéhoz köze volt.

Így került a filmbe, hogy a közönség kemény szócsatákat vív Judy Garlanddel, néha megdobálják dolgokkal, ám egy alkalommal, az utolsó fellépése során, amikor a leghíresebb mozijából, az Óz, a csodák csodájából az Over The Rainbow című számát énekelte, félbehagyta a dalt, majd hozzátette, hogy annyira elfáradt, hogy nem bírja már végigénekelni. Ezen a fellépésen nem volt részeg és nem is késett el, csak éppen teljesen elfogyott az életenergiája, amiből viszont egy fellépéskor igen sok szükségeltetik. Leült a színpadra könnyes szemmel, és ekkor megtörtént a csoda. Először egy ember állt föl, hogy énekelje helyette a világ egyik leghíresebb dalát, majd mindenki sorban követte őt. A közönség énekelt, Judy Garland pedig csak ült a színpadon, és hallgatta őket.

Talán Renée Zellweger megkapja a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-díjat, mert feledhetetlenül sikerült a főhős bőrébe bújnia
Fotó: Vertigo Media

Ruppert Goold egy igazán látványos, tartalmas, pontos és megható filmmel emlékezett meg a filmtörténet egyik legszebb hangú színésznőjéről, aki olyan filmekben szerepelt, mint a Csillag születik (1954) – amelynek új változata tavaly került a mozikba Lady Gaga és Bradley Cooper főszereplésével –, a Találkozunk St. Louisban (1944), az Örökké énekelnék (1963) vagy az Ítélet Nürnbergben (1961). De a legtöbben mégis Dorothy szerepére emlékeznek az 1939-es Óz, a csodák csodája című filmből.

Viszont mindjárt a pályája elején megtörtént a baj. Mindez a filmből is kiderül, mert bár életének utolsó évéről szól az alkotás, visszaemlékező jelenetek sora árnyalja és magyarázza a nézőben kialakuló képet a színésznőről. Hollywood, az álomgyár még meg sem teremtette a fiatal színésznőt, aki egyébként ekkor 17 éves volt, azonnal tönkre is tette az életét, megnyomorította őt. Ahhoz ugyanis, hogy Judy Garland megtartsa a súlyát, étvágycsökkentőket adtak neki, ahhoz, hogy bírja a sokszor napi tízórás elfoglaltságot, serkentőtablettákat kapott, ahhoz pedig, hogy mindezek után képes legyen valamennyit aludni, altatókkal és nyugtatókkal tömték. Mindezeken kívül folyamatosan kávét itattak vele, rászoktatták a dohányzásra, enni pedig csak egy tányér levest kaphatott. Kiderült tehát, hogy a hollywoodi sárga út, amelyről nem szabad letérni, és amelyről azt mondták, hogy a boldogsághoz vezet, színészek és színésznők csontjaiból és vérző lelkéből készült, és nem szólt másról, csak a pénzről.

Ez a film megérdemelne néhány Oscar-díjat, de akkor persze a ma már politikai korrektségnek álcázott multikulturális propagandával foglalkozó Hollywoodnak szembe kellene néznie a múltjával. De mivel ebben az álomgyárban továbbra is minden a pénzről szól, így ez nyilván nem nagyon lehetséges. Talán Renée Zellweger megkapja a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-díjat, mert ahhoz képest, hogy Judy Garland nem egy könnyen utánozható figura, mégis feledhetetlenül sikerült a bőrébe bújnia. Annyira, hogy a néző azon is gondolkozhat a film megtekintése után, hogy a forgatás végeztével Zellwegernek nem lehetett olyan könnyű kijönnie Garland szerepéből.

Mérhetetlen emberi dráma ugyanis az övé. Nagyon szerette a gyerekeit (a legnagyobb lánya egyébként Liza Minnelli, aki semmit nem tanult édesanyja életéből), de nem lehetett túl sokat velük, mert dolgoznia kellett ahhoz, hogy adósságait visszafizesse. Szeretetre vágyott, de a párkapcsolataiban nem tudott igazán szeretni, élete így átjáróházzá változott. Depresszióját szeretőkkel próbálta kezelni, ennek következtében párkapcsolatai megreccsentek. Nem tudott igazán fókuszálni sem, valószínűleg a serkentő- és nyugtatószerek okozta hullámvasút miatt. Aki pedig nem tud fókuszálni, vagyis figyelmét, ener­giáit, szeretetét egy bizonyos ideig egy irányba, egy munkára vagy egy kapcsolatra összpontosítani, az szétesik. Annak szétesik a személyisége darabokra, és eljön az idő, amikor már nem tudja folytatni a dalt a színpadon. A közönség szeretete viszont önző, amely egy szétcsúszott életet már nem képes megmenteni, de arra azért még igen, hogy legalább emelkedetté tegye a búcsút.