Megtévesztő egyszerűség

Hódmezővásárhely – az alföldi város fogalom a hazai képzőművészetben, ugyanis hatvanhat éve olyan tárlatot rendez, amelyhez jó csatlakozni. Nem kell leporolni, hiszen időről időre megújul. Jelzi ezt az is, hogy egyre több fiatal művész van jelen mind a kiállítók, mind a díjazottak között – a kiállítók közel egyharmada negyven év alatti. A legutóbbi tárlat díjazott munkáiból nemrég Budapesten nyílt kiállítás.

Szembesítés. Jagicza Patrícia Linda Melankólia című festménye Fotó: Bach Máté

Amikor különböző műfajokban alkotó képzőművészek közös tárlattal jelentkeznek, sokszor a találkozás igénye és a közösségépítés szándéka munkál a kezdeményezés mögött. Van ebben valami identitásképző is, akár a származásban. Amikor 1954-ben Galyasi Miklós múzeumigazgató, Almási Gyula Béla és Kurucz D. István festőművészek, valamint Szabó Iván szobrászművész elindította az azóta is minden októberben megnyíló vásárhelyi őszi tárlatot, maguk sem sejthették, hogy az a folytonosság egyedülálló példájává válik: immár a 66. kiállításra gyűltek össze tavaly a hazai képzőművészet jeles alkotói.

A tárlat történetének első évtizedei­ben a hódmezővásárhelyi és a városhoz valamilyen formában kötődő művészek szerepelhettek a kizárólag meghívásos jellegű képzőművészeti seregszemlén, azonban az őszi tárlatok főkurátora, Pogány Gábor művészettörténész kezdeményezésére 1996 óta szabad beadásra is lehetőség nyílik, így évente mintegy kétszáz alkotás segít tájékozódni a hazai kortárs művészet jelenéről. A legutóbbi tárlatra közel hétszáz mű érkezett be, amelyekből 129 művész 192 alkotását válogatták be a kiállítás anyagába. A huszonegy díjazott alkotó munkái március 6-ig az Óbudai Kulturális Központ San Marco Galériá­jában láthatók.

Szembesítés. Jagicza Patrícia Linda Melankólia című festménye
Fotó: Bach Máté

Érdekes, elidőzésre hívó kiállítás ez: pályakezdők és mesterek, festmények és szobrok – annyi műfaj, annyi irány, annyiféle képzőművészeti látásmód kerül itt egymás mellé, hogy szinte lépésenként próbára teszik a látogató ráhangolódási képességét. Előtérbe kerül a figuralitás és a művészettörténeti korszakok megidézése, hetyke párbeszéd az évszázadokkal ezelőtt élt nagyságokkal. Például Sipos Boglárka nagy méretű fametszete Francesco del Cossa, észak-itáliai reneszánsz mester Santa Luciát ábrázoló tojástempera képének parafrázisa, amelyen a vakok védőszentjét kézben tartott szempárral láthatjuk, alatta pedig a művész kézírásával egy imarészlet olvasható. A fia­tal szobrászok jelenléte a díjazottak között igencsak fontos eredmény a főként festményeket felvonultató tárlaton. Kotormán Ábel Kamarakiállítás című kompozíciója játékosságával tűnik ki – a lét­rafokokra elhelyezett parányi figurák az emberábrázolás klasszikus pózaitól indulva vezetik a néző tekintetét a jógapózok kicsavart testtartásaiig.

Az erőteljes és olykor harsány művek között első ránézésre az egyszerűsége miatt is kakukktojásnak hathat Szabó Klára Petra fődíjjal, a Tornyai-plakettel jutalmazott akvarellképe. A kiállítás rendezői ugyanis olyannyira szűken mérik az információt, hogy szinte lehetetlen megérteni, hogy a Lenin, Felszabadulási emlékmű – Iván-szobor, Tanácsköztársaság-emlékmű címekkel ellátott, hódmezővásárhelyi városrészletet ábrázoló, triptichonszerű alkotás mitől lett a tárlat kiemelt műve. Többszöri visszatérés után tűnhet fel, hogy a címekben jelölt, rendszerváltozás előtti emlékművek eltűnnek a képről, Szabó Klára Petra ugyanis thermofesték és időzítőhöz kötött hőpanelek alkalmazásával a szobrok rendre felbukkanó majd eltűnő képével reflektál a városkép közelmúltbeli változásaira és a vasfüggöny leomlásának 30. évfordulójára.

Az ilyen kulisszatitkokért is érdemes részt venni az óbudai tárlat kísérőrendezvényén: február 28-án 18 órától Pogány Gábor és Képiró Ágnes művészettörténészekkel, valamint Szurcsik József Munkácsy-díjas képzőművésszel beszélget az őszi tárlatokról Garami Gréta.