Trianon almafák apropóján

A Vidnyánszky Attila rendezte előadás kegyetlenül igénybe veszi a testünket és a lelkünket is. Pont olyan kíméletlenül, mint az elmúlt száz év történelme.

A színpad bal oldalán a békediktátumot előkészítő franciaországi eseményeket látjuk Fotó: Katona Vanda

Színházi plakátokon is ajánlatos elolvasni az apró vagy apróbb betűs részt. Ha valaminek van alcíme, az sohasem véletlen. Aki nem figyel erre, könnyen csalódik. Így jártak mindazok, akik felkészületlenül ültek be a Nemzeti Színház Tizenhárom almafa című előadására. Mindazok, akik figyelmen kívül hagyták az alcímet: Trianoni utótörténet Wass Albert művei, valamint korabeli dokumentumszövegek alapján.

A Vidnyánszky Attila rendezte előadás egyáltalán nem nézőbarát, kegyetlenül igénybe veszi a testünket és a lelkünket is. Pont olyan kíméletlenül, mint az elmúlt száz év történelme. Aki arra számított, hogy a székében többé-kevésbé kényelmesen ülve majd megmutatják neki a komandói székelyek hol szép, hol küzdelmes életét, nyugtázhatja a nagy igazságot, hogy „Polnyik almából készül a legderekabb pálinka”, és nevetgélhet azon, hogy a ház az egyik, az árnyékszék pedig a határ másik oldalára kerül, az bizony tévedett. Az is tévedett, aki arra számított, hogy a tizenhárom almafacsemete sorsát követheti nyomon.

A színpad központi részén a Háromszéki-havasok mondhatni tetején található település és azon belül is Táncos Csuda Mózes (Szarvas József) és felesége, a szikár, okos, csendes Rozál (Tóth Auguszta) portája látható, és annak is tanúi lesznek a nézők, hogy a történelem viharában a kert szépen termő almafáinak elosztása miként jelképezi a terület kétharmadának elvesztését, illetve miként válik az idilli tündérkert siralomvölggyé, ahol az almafák csonkjai már csak puskatartóként szolgálnak. De ez csak egy része az előadásnak. Ez történik velünk szemben. Ám a színpad bal oldalán a trianoni békediktátumot előkészítő franciaországi eseményeket látjuk, gróf Teleki Pál (Horváth Lajos Ottó), gróf Apponyi Albert (Rátóti Zoltán) és gróf Csáky István (Rubold Ödön) embert próbáló küzdelmét, megaláztatásait és összeomlását, a jobb oldalon pedig az első, majd a második világháború poklát. Ez utóbbit olyan iszonytatóan szuggesztíven, hogy az önmagában megérne egy elemzést.

A színpad bal oldalán a békediktátumot előkészítő franciaországi eseményeket látjuk
Fotó: Katona Vanda

Három színtéren, három idősíkban látunk egy nagyon összefüggő történetet, ahol a különböző korokban és helyszíneken elhangzó végszavak adják a folytatást egy másik korban, illetve helyszínen. Kemény intellek­tuális munkára van szüksége a nézőnek ahhoz, hogy ne essen ki a nézői szerepéből. Ráadásul, miközben az egyik színtéren zajlik a fő jelenet, a többi színtér sem statikus, érdemes a szemünk sarkából arra is figyelni, hogyan alakulnak ott az események. Üde – ám korántsem súlytalan – színfolt az amúgy súlyos darabban a Pesti hölgy (a pár év kihagyás után a színpadra lassacskán visszatérő Koncz Andrea mint vendég remekelt ebben az epizódszerepben), aki riportot szeretne készíteni a behívóját éppen megkapó székely atyafival.

A korabeli dokumentumok, levéltári adatok és Wass Albert művei, kiemelten a Tizenhárom almafa felhasználásával összeállított előadás (színpadra Verebes Ernő dramaturg vitte) csúcspontja (a második felvonásnak mintegy felét kitevő) Rátóti Zoltán monológja, aki a párizsi békekonferencia magyar delegációjának vezetője, Apponyi gróf bőrébe bújva elmondja a francia, a brit és az olasz miniszterelnök, valamint az amerikai és a japán nagykövet előtt a beszédét. Itt jegyzem meg, hogy hiányoltam a lehetőségét annak, hogy Rátóti Zoltán performanszát azonnal megtapsolhassuk, erre a rendezés gyakorlatilag nem hagyott időt. Illetve az előadásnak ezt a részét el tudnám képzelni egy stúdiószínpadon is, megfelelő háttérvetítéssel önállóan is megállná a helyét!