Urbán Gyula nappalijának falán ott a családi címer a bárói koronával. Bécsből és Londonból szerződtetett nevelőnőktől tanult németül és angolul, a klasszikafilológus nagybácsinak köszönhetően pedig hamarabb hallotta az Iliászt, az Odüsszeiát és a Metamorfózisokat eredeti nyelven, mint a népmeséket. Ezeknek az ógörög és latin citátumoknak köszönhetően figyelt fel a ritmusra, amely, mint vallja, minden alkotóművészet, így a bábszínház alapja is. Később az erdélyi népballadák is nagy hatással voltak rá, a kihagyásos dramaturgia törvényszerűségeit bábrendezőként is jól tudta hasznosítani.
– Egy nagyon nagy családba születtem 1938-ban. Ebédnél a tölgyfa asztal körül huszonnégyen ültek. Apám katonatiszt volt, anyám művelt, több nyelven beszélő, bibliás asszony, élete végéig a Bibliát tartotta a kezében. Innen is ered, hogy legfontosabb dolog az életemben az Úristen és a vele való személyes kapcsolatom. Ugyanolyan gyarló ember vagyok, mint más, nem érzem magam többnek, de kevesebbnek sem – mondja Urbán Gyula, amikor arról kérdezem, milyen szellemi örökséget kapott. Mint mondja, burokban felnőtt gyermek volt, akit mindig szeretet vett körül, ezért a mai napig felkészületlenül szokta érni a szakmán belüli ármánykodás. – Minden színházi folyosó vériszamos, és az irodalomban ugyanez a helyzet, csak ott áttételesebben, mert fizikailag nem kell folyton találkozni – jegyzi meg.
A család történetét a tragédiák is meghatározzák, de ezek méltósággal és békével viselése teszi hitelessé a hívő ember megszólalásait. – Nagypapám huszártiszt volt, és ennek ellenére nyakát szegte. Leesett a lováról, és nekem kisgyerekként egy egész életre beleégett az agyamba ez az ügy: az erőszakos halál, amiről tehet is az ember és nem is. És mit tesz Isten, meghívtak bennünket az Alcalá de Henares-i egyetemre, ahol a nejem (Lux Judit – a szerző) tanított, én pedig az egyetemi színpadon dolgoztam. Odaköltöztünk, és megint megjelent a családban az erőszakos halál: a nagyobbik fiunkat elütötte egy autó; tizenhat éves volt.