A kilencvenkilencedik éjszakán a katona örökre elment

A Cinema Paradiso rendezői változata megvilágítja, hogy a nő és a férfi másként gondolkodik a szerelemről.

Amikor a tárcaíró fiatal volt, rajongással szerette Giuseppe Tornatore Cinema Paradiso című filmjét. Ekkor még csak a rövid verzió került a közönség elé, azt szerette. Egyrészt azért, mert megtalálta benne azokat a kamaszkori érzéseket, amelyeket nem sok filmben lelt fel, másrészt azért rajongott érte, mert benne volt az egész filmtörténet. A plakátokon, a filmbéli mozi vásznán visszaköszöntek azok a művek, amelyeket akkor kezdett megszeretni, arról már nem is beszélve, hogy temérdek csókjelenet révén is megidéződtek a film hőskorának legnagyszerűbb alkotásai.

A fiatal tárcaíró mindig is ámulattal csodálta ezt az ötletet, videókazettán temérdek alkalommal visszatekerte és nézte, csak nézte, miközben az érzelmek fokozásáról Ennio Morricone a hangok kavalkádjával kicsit sem spórolva igencsak bőkezűen gondoskodott.

Ám volt a filmben egy történet, amelyet a fiatal tárcaíró nem igazán értett. Ez amolyan történeten belüli történet volt. Alfredo, a mozigépész mesélte a mozifilmekért rajongó, ekkor már kamasszá érett fiúnak, akivel fiaként foglalkozott. Arról szólt a mese, hogy egy katona beleszeretett a király lányába. Egy szép napon el is mondta neki, hogy nem képes élni nélküle. „A királykisasszonyra olyan nagy hatással volt az a feneketlen szenvedély, hogy azt mondta a katonának: Ha képes vagy várni száz napon és száz éjszakán át a balkonom alatt, akkor végül a tiéd leszek. A katona fogta magát, odament a balkon alá, várt egy napot, aztán két napot, aztán tíz, majd húsz napot, a királykisasszony pedig minden este kinézett az ablakon, de a katona egy tapodtat sem mozdult. Esett az eső, fújt a szél, szakadt a hó, ő még mindig ott volt. A madarak a fejére tojtak, a méhek halálra csípték, de ő nem mozdult onnan. Aztán kilencven nap elteltével már egészen összeaszalódott, sápadt volt és a szeméből megállíthatatlanul csordogálni kezdtek a könnyek. Nem tudta őket visszatartani. Annyira gyönge volt már, hogy elaludni sem volt ereje. Közben a királykisasszony egyre csak nézte őt, és amikor eljött a kilencvenkilencedik éjszaka, a katona egyszer csak fölállt, fogta a székét, és örökre elment.”

A fiatal tárcaíró, ha őszinte akart lenni, nem értette, miért ment el az utolsó pillanatban a katona. Gondolt persze arra, hogy talán azért, mert a királykisasszonynak nem esett meg rajta a szíve, és emiatt nem érdemelte meg őt, de aztán arra is gondolt, hogy ez egy próba volt, ki kellett volna állni. Amikor tizenöt évvel később megnézhető lett a mozikban a hosszabb, rendezői verzió, a fiatal tárcaíró úgy döntött, hogy nem nézi meg. Azt gondolta ugyanis, hogy nem jobb, mint a rövidebb, és óvta a szép, kamaszkori emlékét.

A tárcaíró csak a napokban látta a hosszabb, rendezői verziót. És akkor nemcsak azzal szembesült, hogy a rendezői változat sokkal jobb, hanem azzal is, hogy ebben van magyarázat a meséhez. A lényege az, hogy a nő és a férfi másként gondolkodik a szerelemről. Aztán arra gondolt a tárcaíró, hogy talán jobb is, hogy ezt nem tudta fiatalemberként.

amikor új értelmet nyernek a csókjelenetek

A rendezői verzió egy fél filmmel, vagyis negyvenöt perccel hosszabb, és nemcsak hogy klasszisokkal mélyebb és izgalmasabb, mint a rövidebb, hanem sokkal fájdalmasabb dráma is egyben. Míg az első egy romantikus szerelmi történet, amelyben a mozi hőskorának legnagyszerűbb filmjei adják a díszleteket, addig a második arról szól, milyen lelki szenvedések szülik a legnagyobb művészeti alkotásokat.