Falun megtanultam, az önellátás a legtökéletesebb rendszer

Stop. Megálltunk. Megálltunk és szétnéztünk. Szétnéztünk és elcsodálkoztunk. Elcsodálkoztunk és elkezdtünk gondolkozni. Elkezdtünk gondolkozni és eszünkbe jutott, hogy emlékezni is tudunk. Emlékezni arról, ami volt. Sok minden volt, jó lenne a legfontosabbakat kiválogatni.

Házi savanyúság készítés Fotó: Dunántúli Napló

Mire is emlékszem az újabb időkben a leginkább? Nagyanyámra ott a tejszagú homoródmenti faluban, és a borzasztóan semmitmondó iskolára, ahol tanított egy-két jó tanár is. Ezek a dolgok alakítottak leginkább a korai fejlődési időszakomban.

Kezdjük az iskolával. Arra emlékszem, hogy folyamatosan kellett akciózzak, szórakoztassam magam, mert az iskola meg akarta ölni az érzékszerveimet, a fantáziámat, a tehetségemet. Folyamatosan el akarta venni a kedvemet minden kezdeményezéstől, minden kellemes hangulattól, minden játékosságtól.

Emlékszem, valamikor hatodik osztályos koromban, téli időszakban, matekórán, unalmamban elkezdtem bábozni a vizes és a száraz kesztyűmmel. A tanár odajött és a vizes kesztyűvel felpofozott. Miért? Nem volt benne annyi improvizatív képesség, hogy bábozással folytassa a matematikai feladatok megoldását? Nem tudta belekombinálni a bábokat a számításokba? El kellett volna varázsolnia minket, magával ragadnia, s utána nyugodtan elmondhatta volna a szabályt: ő alakul utánunk, de mi is kell, utána alakuljunk egy kicsit. A szeretet nyelvével és az együttműködési képességével többet ért volna nálunk. Ő megalázott, arcul ütött a vizes kesztyűvel és egy életre megutáltatta velem a matematikát.

Emberbarát magatartást csak két tanárnál volt szerencsém tapasztalni, átélni. Mindkettő sikeresen irányított agresszió nélkül is. Az egyik, mindenkinek jelest adott, minden egyes filozófiai mű elolvasása után, akár tudott róla értekezni, akár kevésbé. Az osztályból a beszédesebbek feldolgozták a témákat. Őrült filozófiai eszmecserét folytattunk minden órán, amiből a halk szavú osztálytársak is profitáltak. Ennek a tanárnak viszont senki sem hazudott, senki sem tudott vele szemben annyira gazember lenni, hogy becsapja őt. A másik az irodalomtanárom volt, aki minden nap fogalmazásokat íratott és javíttatott velünk. Szóval az iskola e két tanár kivételével el akarta lopni az időmet, rabszolgává akart nevelni, ezért természetesen csakis a saját érdekemben ellenállóvá váltam. Próbáltam magam szórakoztatni és a többi osztálytársamat is, nehogy halálra unjuk magunk s a fantáziánk megfenekeljen.

Nagyanyám jut eszembe, mint második legfontosabb tanítóm. Őt nannyónak hívtuk ott a Homoródmentén. Minden nyáron nála vakációztunk, mert a szüleink dolgoztak. Olyan serény, szálkás öregasszony volt, hogy azt képzeltük róla, hogy örökre ő fogja vezetni a világot. Az öt unoka reggel sorba állt, hogy elkezdhessük a feladatokat. Túró, sajt, tojás, tej, hagyma, szalonna reggelire, s ki amennyit evett, azzal indult az egész napos mezei munkára.

Emlékszem, még csak pár éveske voltam, a legkisebb az unokák közül, de azzal szoktattak a mezőhöz, hogy mindennap kivittek magukkal és leültettek egy nagy fa alá. Ott néztem végig, amíg unokatestvéreim egész nap dolgoznak. Amire emlékszem ezekből az időkből, az, hogy míg kiértünk a mezőre, agyonszúrta a lában a sok szalma, ami befurakodott a szandálomba. A fa alatt, meg egész nap azokkal a ronda nagy barátosi legyekkel küzdöttem. Ebéd idején viszont jó kedv volt, minden unoka csacsogott és hersegtette a friss zöldhagymát, ahogy a túróhoz ette. Amint egy kicsit edződtem, engem is bevettek a csapatmunkába. Öt soron indultunk el mikor kukoricát kapáltunk, s ha valaki lemaradt, vagy rosszul, hanyagul végezte a dolgát, nagyanyám olyan csúnyán rikácsolt, hogy inkább összeszedtük minden erőnket és nyomtuk tovább a sort, csak hogy ne halljuk.

A jutalom pedig estefele jött. Az adott erőt a munkához, hogy tudtuk, minden nap végén az vár, hogy hazamentünk és ledobván a szerszámokat, rohantunk a Homoród folyóba fürödni. Legalább húsz-huszonöt gyerek volt ott alkalmanként. Énekeltünk, hancúroztunk, kacérkodtunk egymással fiúk és lányok, nagyon jól töltöttük az időnket. Ezek után, ahogy sötétedett, mindenki hazament ruhát váltott és mentünk vissza a kultúrházba. Dénkó, az egyik pajtásunk hozta a harmonikáját és minden éjszaka húzta a talpalávalót. Bizony mi akkortájt igen keveset aludtunk. Viszont minden reggel korán keltünk, mert az öregek azt mondták nekünk, hogy aki leány, vagy legény éjjel, nappal is legyen az. Tehát úgy táncoltunk minden éjjel, hogy még a földrengést sem vettük észre.

Ez a falu minden fontos dologra megtanított, s most látom ebben a kétezerhúszas világjárványban is, hogy amit most jól csinálok, azt ott gyermekkoromban falun tanultam meg. Azt, hogy legyen konyhakerted. Nem igaz, amit manapság a lusták hirdetnek, hogy nem éri meg! Megéri: mert mozogsz kicsit, mert érzed, hogy teremtesz, mert nem szorulsz rá másra, mert minőséget termelsz magadnak, és mert az önellátás a legtökéletesebb rendszer.

Falun tanultam azt is, hogy ne gazoljak. Legyek mértékletes. Tiszteljem az állatokat. Osszam be az élelmiszert és tartalékoljak nehéz időkre. Nekem ebből kifolyólag mindenem megvan most a világjárvány idején és abban ügyeskedem, hogy a jövőre még körültekintőbben tegyek félre jófajta élelmiszereket.

Azt is tanultam falun, hogy egymásra vagyunk utalva, ezekben a kis közösségekben. Fontos odafigyelnünk egymásra, mert ha baj van, csakis egymásra számíthatunk.

Azt is, hogy a munka nemesít, hiszen ezzel adózol, azért, hogy jól élsz.