Falun megtanultam, az önellátás a legtökéletesebb rendszer

Stop. Megálltunk. Megálltunk és szétnéztünk. Szétnéztünk és elcsodálkoztunk. Elcsodálkoztunk és elkezdtünk gondolkozni. Elkezdtünk gondolkozni és eszünkbe jutott, hogy emlékezni is tudunk. Emlékezni arról, ami volt. Sok minden volt, jó lenne a legfontosabbakat kiválogatni.

Házi savanyúság készítés Fotó: Dunántúli Napló

Nagyanyám jut eszembe, mint második legfontosabb tanítóm. Őt nannyónak hívtuk ott a Homoródmentén. Minden nyáron nála vakációztunk, mert a szüleink dolgoztak. Olyan serény, szálkás öregasszony volt, hogy azt képzeltük róla, hogy örökre ő fogja vezetni a világot. Az öt unoka reggel sorba állt, hogy elkezdhessük a feladatokat. Túró, sajt, tojás, tej, hagyma, szalonna reggelire, s ki amennyit evett, azzal indult az egész napos mezei munkára.

Emlékszem, még csak pár éveske voltam, a legkisebb az unokák közül, de azzal szoktattak a mezőhöz, hogy mindennap kivittek magukkal és leültettek egy nagy fa alá. Ott néztem végig, amíg unokatestvéreim egész nap dolgoznak. Amire emlékszem ezekből az időkből, az, hogy míg kiértünk a mezőre, agyonszúrta a lában a sok szalma, ami befurakodott a szandálomba. A fa alatt, meg egész nap azokkal a ronda nagy barátosi legyekkel küzdöttem. Ebéd idején viszont jó kedv volt, minden unoka csacsogott és hersegtette a friss zöldhagymát, ahogy a túróhoz ette. Amint egy kicsit edződtem, engem is bevettek a csapatmunkába. Öt soron indultunk el mikor kukoricát kapáltunk, s ha valaki lemaradt, vagy rosszul, hanyagul végezte a dolgát, nagyanyám olyan csúnyán rikácsolt, hogy inkább összeszedtük minden erőnket és nyomtuk tovább a sort, csak hogy ne halljuk.

A jutalom pedig estefele jött. Az adott erőt a munkához, hogy tudtuk, minden nap végén az vár, hogy hazamentünk és ledobván a szerszámokat, rohantunk a Homoród folyóba fürödni. Legalább húsz-huszonöt gyerek volt ott alkalmanként. Énekeltünk, hancúroztunk, kacérkodtunk egymással fiúk és lányok, nagyon jól töltöttük az időnket. Ezek után, ahogy sötétedett, mindenki hazament ruhát váltott és mentünk vissza a kultúrházba. Dénkó, az egyik pajtásunk hozta a harmonikáját és minden éjszaka húzta a talpalávalót. Bizony mi akkortájt igen keveset aludtunk. Viszont minden reggel korán keltünk, mert az öregek azt mondták nekünk, hogy aki leány, vagy legény éjjel, nappal is legyen az. Tehát úgy táncoltunk minden éjjel, hogy még a földrengést sem vettük észre.

Ez a falu minden fontos dologra megtanított, s most látom ebben a kétezerhúszas világjárványban is, hogy amit most jól csinálok, azt ott gyermekkoromban falun tanultam meg. Azt, hogy legyen konyhakerted. Nem igaz, amit manapság a lusták hirdetnek, hogy nem éri meg! Megéri: mert mozogsz kicsit, mert érzed, hogy teremtesz, mert nem szorulsz rá másra, mert minőséget termelsz magadnak, és mert az önellátás a legtökéletesebb rendszer.

Falun tanultam azt is, hogy ne gazoljak. Legyek mértékletes. Tiszteljem az állatokat. Osszam be az élelmiszert és tartalékoljak nehéz időkre. Nekem ebből kifolyólag mindenem megvan most a világjárvány idején és abban ügyeskedem, hogy a jövőre még körültekintőbben tegyek félre jófajta élelmiszereket.

Azt is tanultam falun, hogy egymásra vagyunk utalva, ezekben a kis közösségekben. Fontos odafigyelnünk egymásra, mert ha baj van, csakis egymásra számíthatunk.

Azt is, hogy a munka nemesít, hiszen ezzel adózol, azért, hogy jól élsz.