Jelképesen is fontos, hogy mindenki tudja: eddig s netovább!

Soha nem lehetnek elegen egy kerítés készítésekor Székelyföldön: az egész falunak ott a helye.

Jobbágytelke, 2003. július 6. Jobbágytelke, 2003. július 6. A Székelyföld határán lévő, Marosvásárhelytől 35 kilométerre található, 600 lelket számláló Jobbágytelke (Simbrias) települést kizárólag magyar nemzetiségűek lakják. Megélhetésüket a mezőgazdaságból és az állattenyésztésből származó jövedelem adja, de kereset-kiegészítésképpen Erdély-szerte egyedülállóan az egész közösség szalmakalaphoz készít szalmafonatot. Erről a tevékenységről 1831 óta vannak írásos emlékek. A képen: jobbágytelki ház. MTI Fotó: Kovács Tamás Fotó: MTI/Kovács Tamás

Szeretem a székelyeket, ezt mindenki tudja rólam, pedig nem is vagyok teljesen tősgyökeres. Mindent szeretek bennük: az észjárásukat, meg a járásukat – a kicsi rövid lábaikkal. Mert ez nem egy sudár nép, szeret a talajon maradni, a földön, az anyaföldön, vagyis az ősi magyar földön. Itt megjegyzem, hogy pont ebből kifolyólag nem is kell, hogy ellopjuk Erdélyt sem pedig Székelyföldet, mint ahogy ezt egyesek gondolják.

Na és ehhez kapcsolódik a következő témám. Ugyanis a székely annyira ragaszkodik az utolsó milliméternyi földjéhez is, mint a koronavírusos beteg a lélegeztetőgéphez. Leírok egy mostani történetet, de nehogy valaki is azt gondolja, hogy ez egy egyedi eset. Itt mindenkinek volt, van, vagy lesz gondja a földjével és emiatt a szomszédjával is, amikor a közös kerítést fogják felállítani.

Mindenki tudja, hogy a karantén idejét éljük, még falun is megtartjuk a két méter távolságot, hisz így utasítottak. És mivel a székely katonanép, alapvetően nagyon fegyelmezett.

Nos, karantén ide vagy oda, itt a helybéliek még ilyenkor se lógatják a lábukat, hanem, ha otthon kell lenni, otthon dolgoznak. Például mindenki ilyenkor csinálja meg a kerítését. Jelképesen is fontos, hogy mindenki tudja: eddig s netovább!

De van olyan közmondás is, hogy: jó kert jó szomszéd. Na, mi is azt akartuk, hogy végre jó legyen a szomszédunk, tehát nekifogtunk egy komoly, becsületes, jó erős kerítést csináltatni.

Napokig hordtuk a közeli patakból a köveket, két méterenként az elképzelt oszlopokhoz csomókba raktuk. Lenyírtuk a füvet is, hogy ne legyen akadály az új kerítés megvalósításában. Kiszemeltünk egy falubelit, aki nem lakik közel se hozzánk, sem a szomszédunkhoz, azzal az elképzeléssel, hogy ne kedvezzen senkinek.

És eljött a nagy nap! Megérkezett a mester, végigsétált a leendő kerítés mentén és elkezdte vakargatni a fejét. Nagyon kényes dolog nálunk kerítést csinálni! Mintha érezte volna az emberünk, hogy baj lesz.

Pár másodperc elteltével már közeledett a szomszéd a feleségével, a gyermekével, az anyjával, a nagyanyjával és a kutyájával, meg se várva, hogy szóljak én. Gyorsan megelőzött, hogy éreztesse, nélküle semmi sem megy.

És elkezdődött a purpárlé:

Mondja a szomszéd: a kerítés régi vas oszlopa az övé, az neki kell!

Kérdezem én: Miért? Miért, hogyha azt mondta, hogy ezt a részét a kerítésnek én kell, hogy megcsináltassam, mert az enyém. Hogyha az enyém, vagyis az én részem, az azt feltételezi, hogy az én elődöm csináltatta meg annak idején.

Hogy én azt honnan tudom? – kérdezi a szomszéd nagy helykén – mikor én csak jöttment vagyok, ő pedig tősgyökeres helyi.

Na, jó, – mondom én – hogy lezárjam a témát: legyen az övé a vas! Nyelje le!

Erre a feleség sutyurál valamit férje fülébe. Onnan a férj megtudja, hogy az asszony a régi deszkákra is igényt tart, mert eszébe jutott, hogy most tavasszal jól lehetne vele tüzelni. Logikátlannak tartottam, hogy az enyém a kerítés és mégis az övék. De tovább akartam lépni, s mondtam, vigyék, de gyorsan. Végre eltűnt a régi kerítés, kezdődött a gödör ásás.

Hát, amire bementünk kávét főzni, s kivittük a kávét a mesternek, eltolódott a határ, elcsúszott a földünk.

Szerencsére látszott a régi kerítés nyoma, mondom, oda tegyék vissza a kerítést. Azt mondja, nem lehet ugyanoda ásni.

Na, mondom, akkor hívjuk ki a földmérőt a városból, mérje ki ő újra a területet. Erre kiderül, hogy a földmérő már koronavírusos.

Erre a szomszéd azt mondja: Pista bácsi már száz éves, ő mindent tud, hívjuk ide, majd megmondja mi az igazság.

Mondom én: Mariska néni bár csak 98 éves, de ő is mindent tud, hívjuk őt is.

Jöttek az öregek, ők is összevesztek. Erősítés kell, mert mindenki a magáét fújja. Jöttek az ő szomszédjai, jöttek az én szomszédjaim.

Mindenki tudta az igazat, csak valahogy úgy alakult, hogy mire egyik csapat többségbe került volna, tehát döntési helyzetbe, a másik oldalra még érkezett valaki. Így estére nagyjából az egész falu jelen volt már a leendő kerítés mentén, de senki se hagyta magát, mindenki csak mondta a magáét. Már csak egy ember hiányzott a faluból. Valakinek eszébe jutott, hogy van még egy ember, aki ha egyik oldalra áll, sikerül eldönteni végre, hogy mi legyen. Ez pedig a rendőr volt. Már szaladt is utána valaki, szirénázó autóval jöttek vissza.

A rendőr ki se szállt az autóból. Maszkkal az arcán, a hangosítóból adta ki a parancsot románul, hogy az egész falut karanténba helyezi, mert megszegték a kijárási tilalmat. Így került a falu karanténba, annak ellenére, hogy itt egy eset sem volt, aki koronavírusos lett volna. A kijárási tilalom pedig senkit sem érdekelt, mert a helybéliek eddig sem utazgattak, most sem volt okuk, hogy elhagyják a falut. A kerítés pedig a szomszéd javára lett megcsináltatva, mert arra gondoltam, hogy aki így ragaszkodik a földhöz, az anyaföldhöz, az meg is érdemli.

Ne gondolja senki, hogy csak ilyen a székely ember, mert ha van ragaszkodó, van elengedő ember is. Így kerek a világ!