A koronás vírusok elől elmenekültünk falura.
Na, gondolom, itt jó nagy hely van, nincs olyan ember, aki akkorát prüsszentene, hogy elérjen a házamig. A házam körül is biztonságosan kertészkedhetek, mert távol vannak tőlem a szomszédok.
Egész nap dolgoztunk. Este dolgunk végeztével bezártunk mindent, a kutyákat elengedtük és lefeküdtünk. Hát éjfél tájt arra ébredtem, hogy istentelenül petárdáznak.
Hirtelen kiugorva az ágyamból, nem jöttem rá, hogy még a földi életemben vagyok-e vagy már a mennyországban. Megtapogattam a kezem, megharaptam a nyelvem. Fájt. Tehát valóságosnak tűnök, ezek szerint még mindig a földi paradicsomban tartózkodom.
Na, jó! Akkor biztos szilveszter van: azért petárdáznak, robbantgatnak. Én pedig most is átaludtam, mint annyiszor máskor.
Sajnos, hiába gondolkodtam, sehogy sem tudtam kikalkulálni, hogy mennyi idő telhetett el a vírusos megszállottság óta. Nézem a hajam, hát az államtól a karomon lévő oltásomig nőtt, amit még a kommunizmusban kaptam és állítólag ettől a vírustól is meg kellene, hogy védjen. De ez csak egy állítás. Igazat senki sem tud.
Hmm. Gondoltam, jobb, ha visszafekszem, mert még rossz kedvem lesz. Alig alszom vissza, hát rendőrautókat hallok: négyet, ötöt, talán tízet, mindegyik szirénázik. Lövések dördülnek el.
Áhá. Biztos a migránsok! Egyéb nem lehet! Ideértek a mi kis, szépséges vidékünkre.
Hallom, hogy végigvonul a falun a rendőrkonvoj lövések kíséretében, majd elcsendesedik a vidék. Csak a kutyák csaholnak, ami teljesen megszokott. Füleltem egy ideig, de, hogy ne mérgesítsem magam, gondoltam a legrosszabbnál mégiscsak jobb, ha alszom egyet.
Pihentebben még a nehézségeket is könnyebben veszi az ember.
Reggel kelek, csepűtelefon, hívom a szomszédasszonyt. Hát mondja: az éjjel a medvék garázdálkodtak a faluban és a tiszteletes összes repülni nem tudó szárnyasának kitekerték a nyakát. Ez pedig már nem az első eset. Itt ez megy minden éjjel! A medvéket ilyenkor petárdával űzik vissza az erdőbe a rendőrök, de másnap a mackók nevetve jönnek vissza.
