Tamás Menyhért versei ebből a szempontból igen tartózkodók, és bár a ritmusviláguk (különösen az Utazás Bekóciába versek ritmusa) szinte mindig azonos, sikeresen képezik meg egy sajátságos világ sajátságos törvényszerűségekkel bíró auráját („Bekó-tenger, Bekó part, / kicsi-nagyja felé tart, / nem utazol hiába, / utazz Bekóciába, / lakói a bekócák, / háttal ülik a lócát, / fárad jobbja; vitéze, / nincsen, aki igézze, fája híres bekófa, / bekót szedhetsz alóla, / máris terül az asztal, / minden kórászt marasztal, / nem vágynál a bekóra, / szálljál bekóhajóra, / ihatsz, ehetsz napestig, / bekóc bendő repedtig, / így mulat a bekóc nép /mindennap egy bekót lép…”, és így tovább). Az persze mindig kérdés, hogy a már-már szürrealista jellegzetességeket felmutató képi világra mennyire fogékonyak a gyerekek – az bizonyos, hogy néha egészen meglepően reagálnak, tulajdonképpen ellentétesen azzal, amit a felnőttek gondolnak. Nem tudom, mekkora rajongótábora van Tamás Menyhért gyerekverseinek, de a költemények mindenképpen megérdemlik a jóindulatú odafordulást.