Zebegényi – ahogy ő hívja magát egyes novelláiban – „az olaszok lelkét úgy húzta magára, mintha mindaddig meztelenül állt volna a félelmek és a keserűségek szakadó záporában” – mondja a Pieta profana című írásában.
A Rómát belélegző Zebegényi, szemlélődése közben hosszasan időz Michelangelo Pietájánál, a haláltól való rettegés érzése – „gyermeki és gyámoltalan férfilélek segélykérése” – megrendíti. Az örök városban elemi erővel hat rá a megragadható múlt, a hagyomány magasztossága, Trianon vesztesége, a megcsonkított ország, kisemmizett lelkének utolsó bástyája. A századik évforduló napjaiban Czigány Zoltán szavai a történelem tükrében más megvilágításba helyezik a sajátos magyar érzületet.
„[...] aki egy megcsonkított országban, egy maradványországban nő föl, ahol nem szabad beszélni a történtekről, az mélyen vonzódni kezd a régi dolgok iránt [...]” – állapítja meg Zebegényi Rómában egy véletlenül alakult dialógusban.
Czigány Zoltán írónak, költőnek vallotta magát, dokumentumfilmeket rendezett, televíziós szerkesztő, szerkesztőségvezető volt, de sosem készült gyerekírónak, mi több, meséit nem tartotta túl sokra.
Amikor a Csoda és Kósza mesesorozat országos népszerűségre tett szert, úgy érezte, a titok éppen abban áll, hogy a jó mese úgy születik, ha azt gyermek közönségnek spontán találja ki az ember. Gyermekei Matyi és Zsófi kicsik voltak, amikor édesapjuk megalkotta Csodát és Kószát a két lovat, amelyek ellentmondásos természetük miatt elválaszthatatlanul kiegészítették egymást és Matyi annyira szerette ezeket a történeteket, benne pedig a két állatot, hogy kazettára vette kalandozásaikat. Később rábeszélte édesapját, hogy írja le őket, ebből született a 2007- ben IBBY –díjat (International Board on Books for Young People) kiérdemelt sorozat, mára, gazdag nyelvi leleményei miatt általános iskolás tananyag.
Czigány Zoltán így fogalmazott a mesealakokról egy korábbi beszélgetésünkben: „Minden ember lelkének van egy csodálatos és egy kószálatos része, talán ezért született meg a fejemben ez a két figura. A ló nagyon hálás téma, nem beszélve arról, hogy a lóhoz való vonzódás generációk óta végigkíséri a családomat. Nem véletlen, hogy ezek az állatok rendszeres visszatérői a gyerektörténeteknek. Én úgy gondolom, a titok abban rejlik, hogy valami oknál fogva egy kisgyerek meg tud szeretni egy 6 -7 mázsás állatot és ez fordítva is igaz. A hatszáz kilós állat ráhajtja a fejét a gyerekre, mert vágyik a szeretetére. A közöttük levő érzelmi kapcsolatot próbálom meg gyereknyelven visszaadni.” A gyermekek és szüleik kedvence lett a két ló és a körülöttük kirajzolódó köznapi karakterek, nemcsak hangoskönyv, de színdarab is született belőle, amelyet az Örkény István Színház vitt elsőként színpadra.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!