Rutinos búbánat, melankolikus rock

A Katatonia is olyan alma, amelyik jó messze esett a fájától, de közben nem lett rosszabb, csak érdekesebb. Nem szélsőséges, de igazán nem is mainstream: bárki hallgathatja, aki nem veti meg a melankolikus rockzenét.

A Jonas Renkse és Anders Nyström alapította együttes útja közmondásosan a harmadik lemezzel, a ’98-as Discouraged Onesszal kezdett felívelni, de sokan a Dead end Kings albumot tartják a legjobbnak. Voltaképp nincs is olyan lemezük, ami egyértelműen rosszul sikerült volna, a jól kitalált, vagy kialakult, egyéni stílus, a következetesen szomorú, sötét hangulatokkal foglalkozó, egyre szelídülő hangzású, nagy ívű dalok mindig megtalálják azokat a hallgatókat, akik pont ilyen lelkiállapotban vannak. A Katatonia 29 éves pályáját végigkísérti a rettentő ellenlábas: a zenei arculat önismétlő unalomba fulladása.

A City Burials az eddigi életmű fényében néha valóban kicsit kiszámíthatóan fokozza a feszültséget dalaiban a poposabb és metálosabb hatások vegyítésével. Ám a finom, kitartott, Pink Floyd-os és pszichedelikus atmoszférák, zongorák, visszafogott űreffektek, remek gitárszólók, a progresszív, zúzós váltások és a melankolikus dallamok, valahogy még mindig érdekesek és hitelesek, ráadásul sokfélék. Lendületes „metálslágernek” ott a Behind the Blood, vagy a Fighters, poposabb mélázásra a Lacquer (oly jól esne likőrnek ejteni), a Vanishers (Anni Bernhard énekesnő vokáljával) a kettő egészséges keverékének meg a City Glacier, a Neon Epitaph, az Untrodden. Katatonia: City Burials. 2020, Peaceville, UK.