Rutinos búbánat, melankolikus rock

A Katatonia is olyan alma, amelyik jó messze esett a fájától, de közben nem lett rosszabb, csak érdekesebb. Nem szélsőséges, de igazán nem is mainstream: bárki hallgathatja, aki nem veti meg a melankolikus rockzenét.

A metál szélsőségesebb irányzatai a 80-as években alakultak ki, és annak ellenére, hogy ma is rengeteg együttes és rajongó utazik a következetes, „klasszikus” death metálban (kétlábgép, darálós tempó, tiszta gitárhangzás, ének helyett halálhörgés) és black metálban (kétlábgép, darálós tempó, kásás gitárhangzás, ének helyett úgynevezett károgás), az ilyen szűkre szabott keretek egy idő után fojtogatni kezdik azt, aki tényleg zenét akar csinálni vagy hallgatni. Akik a kilencvenes években kaptak rá a keményebb zenékre, bizonyára emlékeznek efféle vicces vitákra: áruló-e az a feketefém zenekar, amely nemcsak a lemez bevezetőjében használ szintetizátort, hanem egyes dalokban is, vagy amely hagyományos, tiszta énekkel vesz föl dalokat az emberi hangképzés hatá­rait súroló, vokális extrémsport-teljesítmény mellett? Efféle csörtéknek persze a zenéhez nincs valódi közük, a dolog lélektana inkább közelíthető meg a szurkolói mentalitásra hajazó szubkulturális beágyazottság felől, amit rendes esetben emberré cseperedve elhagyunk, hogy valamivel tágabb és összetettebb dimenzióit élhessük meg a közösséghez tartozásnak. De a zenék, hangulatok, emlékek mindig velünk maradnak. És némelyik a szép emlékeken túl még jó zene is.

A 90-es évek közepén, boldogult kamaszkoromban kezdődött az északi metálbandák körében az a különös erjedés, ami később elvezetett a korábban elképzelhetetlen, fúziós zenék születéséhez, mint amilyen a magyar Thy Catafalque is. A sötét és fájdalmas szépség csúcsát akkoriban három együttes jelentette számomra: a finn Amorphis és Sentenced (Tales from the Thousand Lakes és Down albumai­kat kazettán hallgattam rongyosra), illetve a svéd Katatonia (1996-os, Brave Murder Day kazettájukkal ugyanez történt, a szalagot hallgathatatlanná gyűrte rajongásom, nosztalgiázásra marad az internet). A Sentenced azóta tragikusan feloszlott, az Amorphis továbbra is vígan zenésíti meg a Kalevala énekeit, és a Katatonia is következetesen halad a saját maga által kijelölt ösvényen, vagyis zenéli profin a mélységes búbánatot. Tizenegyedik lemeze a City Burials címet viseli, és nemhogy a korai albumok black metáljára, de néhol már metálra sem emlékeztet – bár minden idők legszebb szomorú száma, a Day a már említett, második albumukon hallható, és nehézfémet nyomokban sem tartalmaz. Bezzeg a többi dal!

A Jonas Renkse és Anders Nyström alapította együttes útja közmondásosan a harmadik lemezzel, a ’98-as Discouraged Onesszal kezdett felívelni, de sokan a Dead end Kings albumot tartják a legjobbnak. Voltaképp nincs is olyan lemezük, ami egyértelműen rosszul sikerült volna, a jól kitalált, vagy kialakult, egyéni stílus, a következetesen szomorú, sötét hangulatokkal foglalkozó, egyre szelídülő hangzású, nagy ívű dalok mindig megtalálják azokat a hallgatókat, akik pont ilyen lelkiállapotban vannak. A Katatonia 29 éves pályáját végigkísérti a rettentő ellenlábas: a zenei arculat önismétlő unalomba fulladása.

A City Burials az eddigi életmű fényében néha valóban kicsit kiszámíthatóan fokozza a feszültséget dalaiban a poposabb és metálosabb hatások vegyítésével. Ám a finom, kitartott, Pink Floyd-os és pszichedelikus atmoszférák, zongorák, visszafogott űreffektek, remek gitárszólók, a progresszív, zúzós váltások és a melankolikus dallamok, valahogy még mindig érdekesek és hitelesek, ráadásul sokfélék. Lendületes „metálslágernek” ott a Behind the Blood, vagy a Fighters, poposabb mélázásra a Lacquer (oly jól esne likőrnek ejteni), a Vanishers (Anni Bernhard énekesnő vokáljával) a kettő egészséges keverékének meg a City Glacier, a Neon Epitaph, az Untrodden. Katatonia: City Burials. 2020, Peaceville, UK.