A Lélekszkafander meghitt hangulatú, cseles önéletírás

Az olvasó úgy hagyja abba az olvasást, hogy bárcsak sikerülne neki is így írnia a családja történetéről.

Nem árt, ha a recenzens csínján bánik a lelkessége kifejezésével, mert törékeny szavak képezik ám ezt a világot, és igen könnyen elvásnak már közepes használat esetén is; ugyanakkor annyi belefér, sőt az egészségük megőrzése érdekében mondhatni létérdek, hogy néha szinte nyakló nélkül használjuk őket – ez a pillanat idén először úgy tűnik, Szemadám György „Lélekszkafander” című, „Családtörténet a 20. századból” alcímű önéletírásának olvasása és recenzálása kapcsán jött el.

Szemadám György ebben a meghitt hangulatú, érzékeny, finom sodrású, elképesztő színvonalon megírt, ugyancsak cseles önéletírással igen magasra teszi a lécet, és az olvasó úgy hagyja abba az olvasást, hogy ha lehet(ne), azt kérné, hogy neki is sikerüljön így írnia a családja történetéről. A szerző saját magáról G.-ként beszél végig, de ez egyáltalán nem hat modorosnak, sőt igen elgondolkodtató a megindoklása is: „Az olvasó joggal kérdezheti, hogy miért írok magamról egyes szám harmadik személyben, hiszen G. nyilvánvalóan én vagyok. A válaszom: mai énem nem azonos annak a gyermeknek, illetve fiatalembernek a személyiségével, akiről ebben a könyvben szó esik, s a sok évtized elmúltával csak távolról, illetve kívülről tudok rátekinteni arra a G.-re, aki egykor ugyanazt a nevet viselte, mint én. Néha szeretetteli, megértő mosollyal, csodálkozással, sőt csodálattal, hitetlenkedéssel, míg máskor sajnálkozással, helytelenítő fejcsóválással, elszörnyedéssel vagy elítélő megbotránkozással néztem vissza rá, s próbáltam meg végigkísérni életének első évtizedeit”). Ezeket az emlékező passzusokat szakítják meg azok a változtatás nélkül közölt részletek, amelyeket édesanyjának a naplójából idéz – ezt a naplót édesanyja kilencvenkét és kilencvennégy éves kora között vetette papírra, és a szöveg egy meglepően tisztán látó, a saját életével, hibáival, örömeivel, kapcsolataival, egyáltalán az egész múltjával szép komolysággal szembenézni képes intellektust rajzol ki.

A szöveg igen jelentős terjedelemben foglalkozik a gyermekkorral, illetve az ifjúkor egy részével, de bizonyos dolgokról szemérmesen hallgat – még sincs hiányérzete az embernek, én ritkán olvastam ennyire jól megírt, mindenre emlékező, jópofa, máskor felkavaró, arányosan szerkesztett, néhol meg egyenesen borzongató könyvet (a jelekben való hit jellemzi a családot, és megannyi döbbenetes példa van itt arra, hogy mindez hogy működik, az álomlátással bezárólag). Elképesztően elegáns a történelem felidézésében is, apró jeleket helyez el, amiből az olvasói öröm is származik, hiszen maga jöhet rá a kihagyott részekre – az ötvenhatos eseményekről szóló fejezet vége például így hangzik: „Ezt követően semmi sem került pontosan ötvenhat forintba, s a szemben lévő, ötvenhatos számú ház lakói is némi feszengéssel diktálták be a rendőrségen a házszámukat.”

De mindez csak egyik szelete a kötet érdemeinek: a gazdag képanyagon és az ízléses kivitelezésen túl magyarázatot kapunk a címre és a borítóképre, illetve sok szempontból Szemadám György művészetére is. Ez a pálya esetlegességekkel és véletlenekkel teli pályának tűnik, de a könyv segítségével létrejövő sajátos fénytörésben pontosan látszik, hogy semmi sem történhetett másként, és ezen az úton kellett felívelnie a művész pályájának. És két anekdota között ilyen súlyos megállapítások ütik mellbe az olvasót: „Az első időkben a festészet számomra tényleg csak »önmegvalósítás« volt, amint azt sok fiatal művész ma is vallja, s évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy megvilágosodjék előttem: a lehető legnagyobb félreértés – a kókler félreértése – az, amikor valaki arról beszél, hogy a művészet afféle »önmegvalósítás« lenne. A művész célja ugyanis nem lehet önmaga megvalósítása, hanem feladata az, hogy általa valósuljon meg valami.” Súlyos, nagy könyv született, amelyik megérdemli a kitüntető figyelmet.

Szemadám György: Lélekszkafander. Családtörténet a 20. századból. MMA Kiadó, Budapest, 2020.