Egy óra múlva a párom odamegy. Felnéz rá az emberünk, s mondja: – Mégis kérek vizet, de olyan tüzes vizet, hogy legyen erőm felállni.
Pálinkára gondol – jövünk rá nagy nehezen, és máris vittük emberünknek. Felcsillan a szeme. Arca kivirul, egy hajtásra kiissza a poharat. A harmadik pohár után váratlanul barátságossá válik és elkezd beszélni.
– Én olyan pálinkát főztem, amitől még a halottak is feltámadnak! Képzeljék el, felszedtem az útról a fosókaszilvát! Persze mindenki csak nevetett rajtam. Gondoltam magamban: nevessetek csak, én tudom, hogy miért csinálom. Szedtem, szedtem egy jó ideig, szépen megtöltöttem vagy öt hordócskát. Vizet is öntöttem belé, hogy kihúzza belőle szépen az alkoholt, s még raktam hozzá egy-egy kiló cukrot is. Olyan gyorsan átfordult az anyag, vagyis kiforrott a kotyó, hogy két hét múlva már vittem is főzetni. Ugrattak a szomszédok és kacagtak, hogy én mire készülök, de én velük nem foglalkoztam, mert tudtam, amit tudtam. Tudtam azt, hogy milyen az, mikor úgy lemegy a torkomon (s mutatta kezével könnyedén, a nyakán azt a vonalat, ahol lemegy a torkán az ötvenfokos.) Na, és kifőzettem a sok anyagot, s jöttek kóstolni, s hümmögtek hozzá. Mondtam, hogy csak egy kicsi van, de nem akarták elhinni. Most meg mind a nyakamra járnának, ugye, mert nekük még fosókából sincs pálinkájuk – mondta most már megállás nélkül a barátunk a pálinkás történeteit.
Este lett, mire befejezte, úgyhogy a délelőtti szűkszavúságát bepótolta délután.
Meg kellett tanulnunk nekünk is, a falura kiköltözötteknek, hogy nehéz megtalálni a mesterekkel az egyensúlyt, mert vagy hallgatnak, vagy egyfolytában beszélnek, illetve vagy isznak, vagy dolgoznak. Ha dolgoznak, akkor hallgatnak, ha isznak, akkor mondanak.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!