Nehéz megtalálni a mesterekkel az egyensúlyt

Mióta a világjárvány miatt leállt a nemzetközi fejlődés, a székely ember megvilágosodott. Hirtelen úgy gondolta, hogy ha most nagyon igyekszik, helyzetelőnybe kerülhet, s kimondta magában azt a varázsszót, hogy most vagy soha! Elérkezett az időnk arra, hogy az elmúlt évszázadokat bepótoljuk! Suttyomban behozzuk azt a lemaradást a Nyugattal szemben, amit reánk szabtak béklyóul egy előnytelen trianoni döntéssel. Ilyenkor előz az okos ember, és hát azt mindenki tudja, hogy a székely okos, sőt ügyes is.

Egy régi mondást, vagyis a nép ősi bölcsességét követve a székely ember eldöntötte, hogy először mindenki a saját portáján takarítson!

Így most elkezdődött nálunk a nagy takarítások, nagy építkezések, nagy fejlesztések kora. Koppan a kalapács, visít a láncfűrész, durrog a masina. Most nemcsak más népekkel vetélkedünk, hanem a falvak is egymás között, sőt szomszéd a szomszéddal.

– Jé, a szomszéd új kaput csináltatott, a másik meg kéményt, a harmadik tavat, a negyedik emeletet, az ötödik teraszt. Mindenki fest, farag, fúr, reparál.

Nagy nehezen mi is találtunk egy idősödő szabad mestert, hogy oldja már meg nekünk is a csatornázást meg a vizet, legyünk mi is olyan komfortosak legalább, mint a szomszéd, vagy mint akik minket kicsináltak.

Mesterünknek nem volt autója, így mi hoztuk-vittük dolgozni.

– Sanyi, hogy van? – kérdeztem az autóban az embert kora reggel, míg vittük munkára.

– Úgyni! – válaszolta kurtán, mérgesen, mint aki megkímél attól, hogy pofán vágjon. Gondolatban megköszöntem emberünknek visszafogottságát, és eldöntöttem, nem ingerlem többé udvarias hajbókolással.

Megérkezünk. Felgyűri ingujját, nekifog ásni. Csapkodja a földet egy gyengécske ásóval.

– Hozzak egy jobb ásót? – kérdezem tapintatosan

– Jobbha! – mondja emberünk, amiből megértettem, párbeszédre most nem hajlandó. S jobb, ha gyorsan odaadom, amit ajánlottam s elhúzom a csíkot, mert még hozzám vágja a rossz ásót.

Dolgozik szegény vagy 5-6 órát, tűző napsütésben. Nézem az ablakból. Gondoltam, viszek neki egy pohár vizet. Odanyújtom szó nélkül, nehogy megharagítsam a beszédemmel. Reám néz, s csak annyit mond foghegyről: Nem iszom vizet!

Gondolkodóba estem. Milyen ember, aki izzad a melegben és egész nap nem iszik vizet? Na jó, morfondíroztam, jobb, ha eltűnök! Ha szomjan hal, legyen az ő baja.

Kora délután egyszer csak megállt, kipakolt a szütyőjéből: kenyeret, szalonnát, hagymát s miegymást, és elkezdett töltekezni, időnként egy-egy jófajta falatot dobván a kutyánknak is. Majd leült a fűbe és csak ült… ült… Mintha kissé szomorú lenne – állapítottuk meg. Néztük az ablakból, és még mindig ült. Ült mozdulatlanul, mint aki szoborrá vált a tűző napon.

Egy óra múlva a párom odamegy. Felnéz rá az emberünk, s mondja: – Mégis kérek vizet, de olyan tüzes vizet, hogy legyen erőm felállni.

Pálinkára gondol – jövünk rá nagy nehezen, és máris vittük emberünknek. Felcsillan a szeme. Arca kivirul, egy hajtásra kiissza a poharat. A harmadik pohár után váratlanul barátságossá válik és elkezd beszélni.

– Én olyan pálinkát főztem, amitől még a halottak is feltámadnak! Képzeljék el, felszedtem az útról a fosókaszilvát! Persze mindenki csak nevetett rajtam. Gondoltam magamban: nevessetek csak, én tudom, hogy miért csinálom. Szedtem, szedtem egy jó ideig, szépen megtöltöttem vagy öt hordócskát. Vizet is öntöttem belé, hogy kihúzza belőle szépen az alkoholt, s még raktam hozzá egy-egy kiló cukrot is. Olyan gyorsan átfordult az anyag, vagyis kiforrott a kotyó, hogy két hét múlva már vittem is főzetni. Ugrattak a szomszédok és kacagtak, hogy én mire készülök, de én velük nem foglalkoztam, mert tudtam, amit tudtam. Tudtam azt, hogy milyen az, mikor úgy lemegy a torkomon (s mutatta kezével könnyedén, a nyakán azt a vonalat, ahol lemegy a torkán az ötvenfokos.) Na, és kifőzettem a sok anyagot, s jöttek kóstolni, s hümmögtek hozzá. Mondtam, hogy csak egy kicsi van, de nem akarták elhinni. Most meg mind a nyakamra járnának, ugye, mert nekük még fosókából sincs pálinkájuk – mondta most már megállás nélkül a barátunk a pálinkás történeteit.

Este lett, mire befejezte, úgyhogy a délelőtti szűkszavúságát bepótolta délután.

Meg kellett tanulnunk nekünk is, a falura kiköltözötteknek, hogy nehéz megtalálni a mesterekkel az egyensúlyt, mert vagy hallgatnak, vagy egyfolytában beszélnek, illetve vagy isznak, vagy dolgoznak. Ha dolgoznak, akkor hallgatnak, ha isznak, akkor mondanak.