Kommunista cenzúra: így korlátozták a művészek véleményszabadságát

A kommunista pártok kelet- és közép-európai hatalomra kerülésével egyszerre jelent meg a művészek és művészeti alkotások cenzúrázása. A véleménynyilvánítás szabadságát legerősebben az 1950-es években korlátozták, de még az 1980-as évek elején is készült olyan film Lengyelországban, amit betiltottak a hatalom elvesztésétől rettegő kommunisták.

Amikor Sztálin vörös hadserege 1945-ben Kelet-Európán átgázolva eljutott Berlinbe, és közben uralma alá hajtott tíz, korábban szuverén államot, magával hozta a kommunista cenzorokat is. A Szovjetunió csatlósaivá tett kelet- és közép-európai országokban a kommunisták néhány éven belül átvették az irányítást, rendszerint választási csalások útján. A párt tartalomellenőrző bizottságokat állított fel, de kínosan ügyeltek arra, hogy a cenzúra kifejezés egyik nevében se szerepeljen. Első körben a nyíltan antiszemita, fasiszta és náci irodalmat tiltották be, majd a nemesi vagy nagypolgári származású („osztályidegen”, irredenta) írók és költők száműzése következett. Súlyosbító tényezőnek számított a cenzorok szemében, ha az értelmiségiek nyugatra menekültek a kommunista elnyomás elől.

Csehszlovákiában, Lengyelországban, Magyarországon, Romániában és Bulgáriában elsősorban politikai okokból tiltottak be könyveket és filmeket, a legkeményebb cenzúra az 1950-es években működött. „Az alkotás sorsa már a forgatókönyv stádiumában megpecsételődött, ezért ebben a korszakban nem találunk túl sok betiltott filmet, mert azok általában el sem készülhettek. A Kádár-korszakban viszont az volt a legizgalmasabb terület, hogy hol húzódnak a határok a tűrt és a tiltott filmek között” – fogalmaz a Múlt-kor történelmi magazin 2008. áprilisi száma. Sztálin halála után, 1953-tól fokozatosan enyhült a cenzúra szigora a kommunista blokkban, de Csehszlovákiában az 1968-as prágai tavasz, Lengyelországban pedig a Szolidaritás mozgalom erősödésének (1980–81) hatására újabb betiltási hullám vette kezdetét.

Szovjetunió

Szergej Ejzenstein szovjet filmrendező elkötelezett híve volt a kommunizmusnak, mégis többször kényszerült nyilvános önkritikára a cenzorok miatt. A Gulágot is megjárt Mihail Kalik Elmentem a nap után (Man Follows the Sun, 1961) című filmjében szerepelt egy rövid erotikus jelenet, amely kiváltotta Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár rosszallását. Ennek nemcsak a konkrét mű esett áldozatul, de a rendező következő két filmjét is azonnal kivonták a forgalomból. A kiváló rendezőt, Andrej Tarkovszkijt is gyakran érték atrocitások, forgatókönyveit a hatvanas-hetvenes években sorra visszautasították, akadályozták a forgatásokat, elkészült filmjeit betiltották. A rendező végül 1984-ben elhagyta a Szovjetuniót.

A szovjet írók közül Alekszandr Szolzsenyicin egyike volt a kommunista elnyomás legkitartóbb ellenségeinek. Első kisregénye, az Ivan Gyenyiszovics egy napja az 1950-es évek szibériai munkatáborainak reménytelenségét írja le – a szerző saját élményein keresztül. Az, hogy Szolzsenyicin regénye már 1962-ben megjelenhetett egy szovjet irodalmi lapban, csak annak köszönhető, hogy ekkor Nyikita Hruscsov volt a kommunista párt első titkára, akinek eltökélt célja volt az ország desztalinizációja és saját hatalmának megerősítése. Hruscsov utódja, Leonyid Brezsnyev főtitkársága idején Szolzsenyicin újra nem kívánatos személlyé és a rendszer ellenségévé vált hazájában: 1969-ben kizárták a Szovjet Írók Társaságából, majd 1974-ben kiutasították az országból.

A Nobel-díjas orosz író, Borisz Paszternak világhírű romantikus regénye, a Doktor Zsivágó a benne szereplő politikai utalások miatt nem jelenhetett meg a Szovjetunióban. Amikor Paszternak megkapta érte az irodalmi Nobel-díjat 1958-ban, a kommunista hatalom megfenyegette: nem térhet haza, ha elutazik a svédországi díjátadóra. A könyv tiltólistán maradt a Szovjetunióban egészen 1988-ig, amikor a kiváló író családja végre átvehette a Paszternaknak harminc évvel korábban odaítélt elismerést.

Csehszlovákia

Csehszlovákiában az 1960-as évektől csökkent a művészek, írók, filmrendezők nyílt elnyomása, de sok ellenzéki értelmiségit és kritikust továbbra is elszigeteltek vagy árulónak bélyegeztek. Csehszlovákia igyekezett a külföld számára vonzó kirakatot mutatni a fesztiváldíjas filmekből, amíg az 1968-as prágai eseményeket követő retorzió véget nem vetett az aranykornak. Drahomira Vihanová filmrendező Szétlőtt vasárnap (A Wasted Sunday, 1969) című filmjét betiltották és külföldön sem engedték vetíteni. A szlovák Elo Havetta két filmjének betiltása után alkohol- és gyógyszerfüggő lett, majd öngyilkosságot követett el. A korábban sikeres Ivan Passer és Jan Nemec nem rendezhetett. Jirí Menzel Pacsirták cérnaszálon (Larks on a String, 1969) és Milos Forman Tűz van, babám! (The Firemen's Ball, 1967) című filmjeinek vetítési engedélyét pedig utólag vonta meg a hatalom.

Két kiváló író, Bohumil Hrabal és Milan Kundera a humor oldaláról mutatta be a rendszer visszásságait, a kommunistáknak azonban nem volt humoruk: mindketten tiltólistára kerültek. Kunderát kétszer is kizárták a kommunista pártból, 1968 után nem publikálhatott és állást sem kaphatott, ezért 1975-ben Franciaországba emigrált, és egy idő után már nem írt cseh nyelven. Rudolf Mihle amatőr filmrendezőként dolgozott, dokumentumfilmeket és híradókat készített. Hivatalosan nem volt a csehszlovák kommunisták tiltólistáján, mégis több műve, köztük a prágai eseményeket feldolgozó First Hours of Occupation (1968) a cenzúra áldozatává vált.

Lengyelország

Lengyelországban több, a két világháború között közismert és sikeres írót és műveiket tettek tiltólistára az 1950-es években. Köztük volt Zofia Kossak-Szcucka, Stefan Wiechecki, Stanislaw Jerzy Lech és Halina Borowikowa. „Bűnük” az volt, hogy a kommunisták szerint nem viselkedtek megfelelően a háború alatt, és írásaikban a klasszikus polgári értékeket méltatták a szocialista eszményképek helyett. Az 1960-as években több filmrendező feketelistára került, vagy nyilvános önkritikát kellett gyakorolnia, különben hazaárulónak minősítették.

A hatalom átszervezte a filmes főiskolákat és a stúdiókat, és megbízható pártkádereket telepített a régiek helyébe. A cenzúra ismételt erősödésére utalt Jerzy Skolimowski Fel a kezekkel! (Hands up!) című 1967-ben készült filmjének betiltása. Skolimowski a sztálini múlt ábrázolása miatt vált nemkívánatossá, őt kiutasították az országból. A világhírű operatőr és filmrendező, Andrzej Wajda 1981-es A vasember (Man of Iron) című filmjét a Cannesban elnyert fődíj ellenére az összes szocialista országban betiltották.

Magyarország

Lengyelországhoz hasonlóan Magyarországon is üldözték azokat az írókat, akik nem álltak be a szocialista eszmények hirdetői közé. Az erdélyi születésű Tamási Áront és Wass Albertet, akik az ország legnagyobb történelmi tragédiáját, az 1920-as trianoni békediktátum után kialakult lehetetlen helyzetet mutatták be, a kommunisták irredentának minősítették és műveiket betiltották.

Bacsó Péter klasszikusa, A tanú című film (1969) egyedi humorral ábrázolja a sztálinista hatalom hangulatváltozásait az ötvenes években. Bacsó elkészíthette a filmet, de nem sokkal megjelenése után betiltották, és csak tíz évvel később engedélyezték a bemutatását Budapesten. A kommunisták paranoid hatalomféltésének egyik kiváló példája, hogy Rákosi Mátyás magyar pártfőtitkár – aki az 1950-es években értelmiségiek és parasztemberek tízezreit küldte kényszermunkatáborokba – még egy mesefilmet is betiltatott. Baranovich Tamás Az eltüsszentett birodalom című, 1956-ban készült filmjét csak több mint harminc év elzárás után, 1989-ben mutathatták be a közönségnek.