Megidézett nemzetkatasztrófa

A Bukovinában, azon belül Hadikfalván született Tamás Menyhért gyerekverseiről már írtunk a Magyar Nemzet hasábjain. A mához egy hétre, július 24-én nyolcvanadik születésnapját ünneplő Kossuth- és József Attila-díjas költő, író, műfordító jelen kötetében az egyik legfájóbb ponthoz ér hozzá szakavatott kézzel, amelyhez egy többszörösen megtöretett magyar ember nyúlhat: Trianonhoz.

Kevés vers esetében szokatlan a kötet elrendezése is: hét ciklusra osztja a szerző a költeményeket, és bár mindegyik ciklusnak van saját arca és arculata, érezhetően – és áttételesen – mindegyikük Trianonról szól. Akár egy villanásnyi utalással, akár egész konkrét ráírással teszi ezt, mint például a Versailles-1 című versben: „Minden idegszálam tiltakozott az ellen, / hogy felkeressem Trianont, / szemembe »fogadjam« az ÍTÉLET HÁZÁT. / Felkerestem. / Mindvégig fáztam. / Fázó inggel jöttem, fázó inggel / fordítottam hátat a királyi hajléknak, / az ezer színben díszelgő szökőkutaknak. / Mily verejtékszagú pompa, / élezem magam ellen a szót. / Mily szegényes káprázat, / törpülök szülőföldemhez, Bukovinához. / Hamarabb találtam a rácsos kijárati kapuhoz, / mint ahogy tükrös termében elgondoltam, / inkább menekültem, mint siettem, / nem tudtam elképzelni, hányan néztek / szembe a Tükörterem tükrével, / rácsvonalak rajzolódtak elém, / idegvégződéseimben országrészek sajogtak, / Bukovina után a hajdan-időmmel erezett Erdély, / a darázsfészekké tett, majd újból / odahagyásra kényszerített Bácska, / a gyűlölségig izzított Felvidék, / némultságra szorított Ungvár, / Munkács, Beregszász. / Fájó vagyok. / Fogant fájás. / Sűrített pillanatában: feketített múlt, / fosztott jelen, kilátástalan jövendő. / Táskában szégyenítő súly: / Yves de Daruvár friss könyve, / Trianon – a Feldarabolt Magyarország. / Szívemig mar a vérző gondolat: / egy nemzet nincs megalázva azzal, / hogy legyőzték… / Nem a vesztés a bukás, / hanem a lemondás… / A tegnapi terü ma is terü. / Esztendők óta próbálom / kiénekelni magamból. / Gyászlepel. / Kiénekelhetetlen ének!”

A trianoni nemzetkatasztrófa megidézésén és elítélésen túl összegző és körültekintő kötet is a Trianon szédületében: Tamás Menyhért megmutatja – többek között – egyik jellemző eljárását, a szóképzést („aranyol”, „himnuszol”), de súlyos megállapításokat tesz a korról, amelyben élünk, az elmúlás árnyékáról és egyáltalán: életről, halálról.

Legkedvesebb sorai azonban talán mégis azok, amelyekben pályatársait idézi meg: verset ajánl nekik vagy egyenesen róluk ír. Sokáig gondolkodtam, hogy a Babits búcsúja című költeményből idézzek vagy pedig a Tamási című prózaversből – végül az utóbbi mellett döntöttem, mert annak első része talán teljességében megidézi Tamás Menyhért varázslatos nyelvezetét is: „Mit tehet a vándor, ha evilági útja legmélyére, Erdélybe születik? Mélyét járja. Az alantját, ahogy az uralmi pillantás pillogja, alantját, ahova a sehova-révedés mihaszna merítkezne. Terüre derű, tarisznyálja egyparancsolatú hűségét Ábel, már az első kaptatónál érzi: lépte a fenyvesek koronás lépte, minden más magosság innen tornyodzik – az árvító sírhant, a szegények zászlólobogása, az ős ízt visszalobbantó manhattani távol; a szívbe-vett táj hajófordítása…”

Tamás Menyhért: Trianon szédületében. Nap Kiadó, Budapest, 2020.